Túl jó pár ovis és iskolai farsangon, bevallom, alig várom a végét. Különben is, múljon már a tél! (Lotte)

Ez a január-február szerintem olyan vacak és kilátástalan, hogy jól jön, ha van mit ünnepelni. A jelmezkészítés gondolatára kiver a víz, hülye éjszakai vagdosás, kényszeredett feszengés jut először eszembe, de aztán többnyire magával ragad a dolog és kilépek a gyöpösségből. (Szofi)
A farsang a legnagyobb gazságok egyike, amit anyák ellen rendszeresen elkövetnek. Nem okozna traumát, ha az emberiség történelméből egyik évről a másikra kiradíroznák ezt a szép néphagyományt. (Fakirma)

Beöltözni évente egyszer szoktunk bohókás családommal, de ez nem a farsanghoz kötődik. Talán ezért is jó móka! (Lotte)

Családos farsangon voltam, csak felnőtt verzión még nem, pedig jó lenne, ha nem fanyalgókból állna a társaság. (Szofi) 
A waldorfos szülőnek azért (is) jó, mert nem kell eltöprengenie ezen a kérdésen, a kétféle mulatságot egyszerre űzheti. (Fakirma)

Saját készítésű jelmez vagy ipari gyártású?

Tavaly kartonból napokon át szerkesztettem a legóember jelmezt. Sok munka öt percért, ráadásul kényelmetlen lett. Idén egy turkálóból oldottuk meg mindhárom beöltözést. (Lotte)
Volt már, hogy nagyon örültem annak a bolti lepkeszárnynak....de alapvetően a saját ötletre szavazok. Addig jó, amíg lehet irányítani a gyerekek elképzelését. Én letárgyalom velük, hogy mit nem tudok, nem akarok megcsinálni. (Szofi)
Házi készítésűeket lopkodok össze jártamban-keltemben. Az idén Anyustól nyúltam le a cuccot, forduljatok hozzá bizalommal, az aranyszínű férfitanga még ott árválkodik a farsangos dobozában.(Fakirma)
 

Volt már csacsi, sütőtök, angyal, autóversenyző, lovag és cowboy. Nincs tematika. (Lotte)

Azt hiszem, nálunk még sosem volt állat. Az az elméletem, hogy teljesüljön a szerepvágyuk, és állatosat még itthon is elvétve játszanak, talán ezért nem is kértek ilyet. Pár évig ment a királylány-tündér nem túl egyedi vonala, illetve újra és újra tűzoltó. Bú idén mondta először, hogy valami érdekeset szeretne, elég volt a tündérekből. Mézeskalács-emberke lett, aminek örültem, mert könnyű volt  megcsinálni. (Szofi)

Az emberi sokkal egyszerűbb. A fiúk mindig nyüves állatok akartak lenni, a lányok szerencsére roppant sivár lelkűek és legeslegjobban királykisasszonynak és balerinának szeretnek öltözni. (Fakirma)

Zsákbamacska-párti vagyok, a tombolából csak sírás-rívás van, ha nem nyerünk. Tombolán körbejárnak a megunt plüssök, az a ciki, ha sajátot húzunk ki. (Lotte)
Mifelénk semmi ilyesmi nincs, csak evés-ivás, zene, tánc, jelmez. (Szofi) 
Utálok mindenféle szerencsejátékot. Inkább a tombola, ott van egy kis esély, hogy nem nyerünk semmit, és nem kell hazavinni egy újabb funkciótlan lótúrót a fostengerünkbe. (Fakirma)

Sütés. Megsütöm, elcipelem, aztán megvesszük. (Lotte)

Nálunk kifejezetten tartós holmikat kértek, ezért a sütést kizártam. A boltban kerengve viszont elment a kedvem, hogy megvegyem a századik műkaját, amik ellen a hétköznapokon is kilátástalan csatát vívok. Ezért vittem jó szörpöt, mazsolát, aszalt gyümölcsöt. Ezeket az enyémek szeretik, szóval nem öncélú jófejkedés. Na, nem is került elő a farsangon, de nem bánom, volt elég keksz meg mifene. Már nem az az  ünnep, ha néha pilóta kekszhez jutnak, mint a mi időnkben. (Szofi) 
Érthetetlen módon, mostanában sütök. Azt hiszem, tényleg öregszem. (Fakirma)

Csupamosoly igazi kislány, szeret pörögni-forogni. A bátyjaira nem számíthat, az apukája nem akar égni, maradok én táncpartnernek. (Lotte)
Nálunk szülőmentes a farsang, és szerintem nekik ez így jó. Volt közös álarckészítő délután zsíros kenyérrel, az pont elég volt. (Szofi) 
A farsangban az egyetlen örömteli pillanat, amikor a gyerekkel (vagy nélküle) égethetem magamat (vagy a gyereket) a tornaterem közepén. (Fakirma) 

Zseniális és egyszerű. Sokatmondó és kifejező. Esztétikus és optimista. Az üzenet egyértelmű: nem a méret a lényeg, az egyetlen fontos szempont a kompatibilitás. A választék pedig  szerencsére hosszú széles.

A budigender a tíz év után megnyílt Átrium Film-Színház tervezőinek kreativitását dicséri.  A fényképeket egy drága barátnő készítette, én még megboldogult Május 1 mozi korában sem jártam a helyszínen, most viszont felveszem a kötelezően kipipálandó kultikus helyek listájára. A programajánló ígéretes, még a magamfajta egyszerű lélek is jó eséllyel találhat magának foga alá valót a vécéajtókon kívül is. Színházi előadások, kortárs tánc, zenei koncertek, filmek, gyerekműsorok és egy minden bizonnyal pipec kávéház várják az igényes programokra vágyókat. Menjetek és meséljétek el nekem is!

Szerző: FiloSzofi

Lotte egyenes ember, és nekimegy a kényes témáknak is, mint például a demográfiai krízis. Sokszor beszélgetünk arról, hogy miért születik kevés gyerek, hogyan változtak a nemi szerepek, a párkapcsolati szokások, és ezek a beszélgetések többnyire a változtatás lehetőségeit járják körül. Igazi fordulathoz azonban csodára volna szükség, ezért az sem árt, ha megnézzük, mi vár ránk, és hogyan készülhetünk fel a jövőre, ha a csoda mégsem következik be. Most még gyorsan szül, aki tud is, akar is, de néhány év múlva már nem ezen a fronton leszünk ütőképes haderő.

Persze, dolgozunk, amíg bírunk, meg gyereket nevelünk, ahogy tudunk. De mi magunk hogyan állunk e különös jövő elé? Csak vénülünk, vénülünk, és - némi túlzással - még mindig ugyanazokat látjuk magunk körül, az azért egy kissé furcsa.

Sebtiben összeszedtem néhány gondolatot, de tőletek is várom a kiegészítést, mit tehetünk tehát.

Az lenne az ideális, ha nem csak ez a hozzáállás válna tömegessé, de a munkahelyek, munkakörnyezet, a törvények és szabályok is ezt a mentalitást erősítenék. Már csak azért is, hogy a befektetett energiát és jószándékot ne vágják agyon az idegrendszer felőrlésével.

- Egészségesnek maradni. Ez mindig fontos, de most szinte kényszer is. 

- És talán a legérdekesebb, legbizonytalanabb téma: lehet, hogy más struktúrába kell alakulnunk, máshogy kell a társadalmi életünket szervezni, mint a mostani öregeknek. Védekeznünk kell a bezárkózás, bezárulás és az elmagányosodás ellen.  A szűkülő élettér, a szellemi, fizikai magány mind ellene dolgozik a testi, lelki, szellemi egészségünknek, aktivitásunknak. Erre a problémára egy lehetséges válasz a többgenerációs együttélés, de ugye nem mindenhol lesz nagycsalád, és nagyon kevesen akarnának ezek közül együtt élni. Én is azt gondolom, hogy nem lenne most egészséges a felnőtt életem és a házasságom, ha a szüleinkkel maradtunk volna. Lehet, hogy jellem- vagy nevelési hiba, de így van. És én sem akarok a gyerekeim nyakán maradni, legfeljebb, ha családostul térdenállva könyörögnek érte, vagy ha nincs más választás.

Mégsem biztos, hogy az a jövő, hogy egyre rosszagúbb lakásainkban lógunk majd a neten, meg a webdoktoron. Talán jobban működne, ha olcsóbb, fenntarthatóbb, és kellemesebb életmód felé vennénk az irányt, ami alatt nem az öregek otthonát értem, bár Irma mehet a Mátrába, tudom, oda vágyik. De azt is tudom, hogy már szervezi magának a társaságot, udvarlókat, szerintem a levitézlett kondigépeket is oda fogja gyűjteni, és talán kidolgozza a waldorf módszert véneknek - egyszóval valami olyasmit csinál majd talán, amit én is mondanék:

Ki kellene találnunk a saját generációnkkal való együtt megöregedés legvidámabb, legélhetőbb, és takarékos módját, ez lenne talán, ami még elviselhető formában konzerválhatna bennünket. Szemben a klasszikus idősotthonokkal , önszerveződő közösségekre gondolok, amelyek nem az öregség miatt jönnek létre, és nem is feltétlenül idős korban. A most meglévő és alakuló társadalmi kapcsolatainkat terelhetnénk olyan irányba, hogy az öregkorunkra többfunkciós közösség tudjon maradni.

Egészen bohém és vicces dolgok jutnak erről eszembe, de ezt most hagyjuk. Nézzünk egyelőre körül, most milyen kapcsolati hálók részei vagyunk, és mit tehetünk, hogy ezen hálók csomópontjai fizikailag is egyre közelebb kerüljenek majd egymáshoz. Mert szükségünk lesz egyfajta fizikai közelségre, hogy megosszuk egymással az áramot, a vizet, a krumplit, a zenét, tapasztalatot, legyen aki csodálja az alakunkat, meghallgatja a matematikai paradoxon-feloldásokat, és le vénhülyéz, pedig egy ötössel több nálam. A lényeg, hogy az aktivitást erősítsük egymásban, és minél tovább a társadalom innovatív rétegéhez tartozzunk, egy korból fakadó, egyre növekvő belső szabadsággal. Ezzel támogatnánk leginkább az utánunk jövőket is.

Az a baj, hogy a jövendő közösségek, téli-nyári alkotótáborok létét fenyegeti, hogy már most távolodunk a barátainktól, testvéreinktől, legalábbis fizikailag. Egyelőre ez a folyamat tök normális, de legyenek jó gumiból ezek a köztünk feszülő szálak, hogy ha nem megy tovább, összerántson minket újra.

Kinek van még ötlete az élet B oldalára szóló közösségi formációkra? Ne csak a waldorf módszer virágozzék!

A várost járva mostanság óriásplakátok tűnnek fel, melyen a következő mondat szerepel: "Az élet ajándék!" Valóban az: annak is, aki adja, annak is, aki kapja. De vajon miért részesülünk mind kevesebben ebben az ajándékban? Miért nem akarunk ajándékozók és megajándékozottak lenni?

Sorozatunkban a KSH népesedési helyzetről szóló, Kamarás Ferenc demográfus nevével megjelent friss tanulmányát szemlézzük. Az előző részben általános demográfiai helyzetképünket vázoltuk fel, a mai napon a születések számának - nem sok optimizmusra okot adó - változásaival foglalkozunk.

Köztudott tény, hogy  a születések száma hazánkban hosszú ideje alapvetően csökkenő irányzatot mutat. Igaz ez akkor is, ha az elmúlt másfél évben - a családi adókedvezmény és a gyes három évre történő visszaállításának is köszönhetően - örömteli fordulatot jelentett, hogy hosszú idő óta először mérséklődött a fogyás üteme.



A '70-es években évente átlagosan még 152 ezer gyermek született - ebbe a népes generációba tartozom magam is. A '80-as évekre ez a szám 131 ezerre, a '90-es évekre pedig 112 ezerre esett vissza, azaz tíz évenként átlagosan 20.000-el kevesebb gyermek jött világra. Ezt követően állt be aztán egy újabb, radikális fordulat: a '90-es évek végén csökkent ugyanis először a születésszám évi 100 ezer alá, hogy aztán 2011-re már a 90 ezret se érje el. Elképesztő ütemű változás: a 2011-es 88 ezer fős születésszám már a felét sem éri el az 1975-ös 194 ezres számnak!
Az évenkénti születésszám mindig a szülőképes korú nők számától és azok termékenységétől függ. Megállapítható, hogy a szülőképes korú nők létszáma eddig korántsem csökkent olyan mértékben, mint a születéseké: ugyanis ez csak 11%-os, míg a születésszám 41,5%-os visszaesést mutat. Ez is jelzi, hogy a gyermekvállalási magatartásokban következett be jelentős változás.

A '90-es évek elején lépett szülőképes korba az én generációm, a '70-es évek szülötteinek népes csapata. A korábbi szokások szerint már ekkor tömegesen gyermeket kellett volna szülniük. Nem tettük. A rendszerváltást követően ugyanis paradigmaváltás ment végbe a gyermekvállalási magatartásokban, s az anyák egyre idősebb korban kezdték el világra hozni első és további gyermekeiket, azaz rohamosan emelkedni kezdett a szülő nők átlagos életkora, a húszas évekről fokozatosan a harmincas évek elejére tolódva.

Késlekedő generációk

A 2011-ben szülő nők átlagos életkora már 28,3 évre emelkedett az első gyermekük világra hozatalakor, azaz akkor vállalták első gyermeküket, amikor a 20 évvel korábbi generáció már lényegében befejezte termékenységét, kialakítva az akkor szokásos kétgyermekes családmodellt. Az életkor szerinti termékenységi profil mára annyiban változott, hogy emelkedett a 30, különösen pedig a 35 év feletti nők szülésgyakorisága, akik úgy tűnik, pótolni próbálják korábban elhalasztott gyermekeiket. (Én is hoztam a papírformát: 29 éves voltam első kisfiam születésekor, 31 a második, 33 a harmadik szülésem idején.)
A radikális változások hatására azonban hiányozni kezdtek a korábban fiatalon vállalt gyermekek. Az évtized végén aztán újabb negatív fordulat következett be: 2010-ben  és 2011-ben újabb mélypontot ért el a születések száma, folytatódott a gyermekvállalás életkorának kitolódása, a termékenységi mutató pedig 1,24-re esett. Ilyen termékenység mellett száz nő mindössze 60 leánygyermeket hoz világra élete folyamán, azaz a termékenység olyan mértékben távolodott el az egyszerű reprodukciót biztosító szinttől, ami tovább csökkenti a jövőbeni kilábalás esélyét.
A húszas éveikben lévő fiatalok meredeken csökkenő termékenységét a 30-as évek második felében járó nők növekvő termékenysége nem tudja ellensúlyozni. Ráadásul a gyermekek ilyen jelentős hányadának a 30-as, 40-es életévekre történő halasztása komoly egészségi-biológiai kockázati tényezőket is rejt. A gyermekvállalás ideális életkora az orvos-szakmai tapasztalatok szerint  a 20-as éveket és a 30-as évek elejét jelenti. Ezt követően a női fogamzóképesség kezdetben lassan, majd 35 év felett egyre gyorsabban csökken, s a várandósság kimenetele is bizonytalanabbá válik, nő a koraszülés kockázata. Nekünk, a még népesnek mondható '70-es években született női generációnak a gyermekvállalás ideális időszaka lassan kicsúszik a lábunk alól, amit mi is érzünk. Ezzel magyarázható, hogy a termékenységi mélypont mellett csak a 35 év felettiek szülésgyakorisága emelkedett. Ugyanakkor nem valószínű, hogy generációnk ezzel be tudná hozni jelentős lemaradását, így bizonyos, hogy átlagosan kisebb családnagysággal fejezzük be termékeny életszakaszunkat, mint a megelőző generációk.
A '80-as években születetteknél pedig már érvényesül a teljes stratégiaváltás: a 20-as éveikben a képzés, a tanulás, az anyagi és munkahelyi egzisztencia megteremtése köti le figyelmüket, családalapításra nem is gondolnak. A hatvanas években szülők és gyermekeik, a jelenleg szülőképes korban lévők között hatalmas a szakadék a gyermekvállalással kapcsolatos attitüdökben: egy nemzedékváltás alatt ilyen mértékű és gyorsaságú változás még sosem fordult elő!
A családszerkezet várható változását a gyermektelenek arányával becsüli meg a demográfia. A számítások alapján az 1975-ös nemzedék 18%-a, az 1980-as születési évjárat 29%-a, az 1985-ös generációnak pedig 38%-a gyermek nélkül fejezné be termékeny életkorát, szemben az 1963. évi generáció 8%-os gyermektelen arányával.  Sokkoló hatású számok!
A jelenlegi termékenységi magatartásokkal, s a növekvő arányú akaratlan vagy épp szándékos gyermektelenség mellett így hamarosan uralkodóvá válhat Magyarországon az egygyermekes családmodell, mely megannyi negatív gazdasági, szociális és társadalmi hatást hordoz magában.
Pedig az élet: ajándék. Lehetne.
  
Sorozatunk következő részében a családalapítás és a párkapcsolati formák változásait vesszük górcső alá.

Most olvastam el a KSH honlapján megjelent népesedési helyzetről szóló tanulmányt. A negyven oldalon összefoglalt helyzetkép sokkolóan hatott rám. A jórészt közismert - a közbeszédben mégsem kellő hangsúllyal reprezentált - folyamatok tudományos alapossággal összefoglalt, több aspektusból megközelített és érzelemmentes szemlézése szíven ütött.
Akinek kicsit is fontos, hogy milyen sors vár gyermekeinkre, hogy milyen nehézségekkel találjuk majd szembe magunkat idős korunkra vagy hogy mi történik a jövőben nemzetünkkel, annak nem árt tisztában lenni azokkal a folyamatokkal, melyek immár rövid távon, a mi életünkben is markánsan meghatározzák sorsunk alakulását. 

Kijózanító és sokkoló olvasmány. Helyrebillenti a nemegyszer ostobán parciális irányba tolódott gondolati prioritásokat és megoldásokért kiált. Mert mit számít a napi politikai perpatvar olyan súlyú problémák mellett, melyeket fehéren-feketén tár elénk a szakember összeállítása?

Fontosnak érzem a blogunkon is néhány bejegyzésre bontva kivonatát adni mindannak, ami a Kamarás Ferenc demográfus nevével jegyzett friss tanulmányból kiderül.

I. Népesedési helyzetkép

A tanulmány kezdetén a szerző történelmi távlatokba helyezi jelenünket, hiszen egy ország népesedési helyzete mindig múltjában gyökerezik, jövőjét pedig erősen meghatározza a történetileg kialakult jelen. A Trianon utáni, jelenlegi határainkon belül élő népesség lélekszáma 1980-ban érte el maximumát, ekkor 10 millió 713 ezer fővel tetőzött. Mi, a hetvenes évek közepén születettek még valóban azt tanultuk az iskolában, hogy Magyarország népessége 10,5 millió körül van. Ugyanakkor e szám 1980 óta folyamatosan olvad, s 2010-re átlépte a 10 milliós lélektani határt. Ugyan annak örülhetünk, hogy tavaly valamelyest nőtt a születések száma, de  összességében nem túl rózsás a helyzet: 2012. január 1-én már csak 9 millió 958 ezren éltünk az országban.

Harmincegy év alatt ez több mint  755 ezer fős, azaz 7%-os lélekszámcsökkenést jelent! Sajátos jellemzője e folyamatnak, hogy - bár 1880 és 1980 között kétszeresére emelkedett az ország lakosságszáma - de mind e  növekedési időszak, mind pedig a jelenlegi csökkenő trend a népesség öregedésével egyidejűleg zajlott. Csak az 1981 és 2012 között eltelt harminc év alatt 39%-kal csökkent a gyermekkorúak létszáma, miközben a 65 év felettieké 18%-kal növekedett!

Az elmúlt három évtized jelentős népességcsökkenése eltérő okokkal magyarázható. A '80-as éveket elsősorban a magas halálozás, míg a '90-es évektől kezdődő időszakot főképp a termékenység és a születésszám markáns visszaesése, majd tartósan alacsony szinten való stagnálása jellemezte. Az 1981-es 1,88-as hazai termékenységi arány még európai viszonylatban is a viszonylag jónak számított, mégis - sajátos magyar jelenségként - a népességszám tartós fogyása már ekkor megkezdődött. Az 1990-es években aztán felgyorsult a természetes fogyás üteme, annak ellenére, hogy a halandósági mutatók javulni kezdtek. Ez pedig immár a csökkenő születésszámmal volt magyarázható. Mára pedig a halálozás javuló tendenciája lelassult, miközben a születésszám újabb markáns csökkenésbe ment át. Mindezek eredményeképp az ezredfordulót követő évtizedben a népességfogyás üteme tovább gyorsult, annak ellenére is, hogy minden évben többen jöttek az ország területére, mint ahányan azt tartósan vagy végleg elhagyták.

Öregedő társadalom

A népességszám tartós csökkenése önmagában is nyugtalanító jelenség, ám különösen az, ha a népesség folyamatos öregedésével párhuzamosan zajlik, hiszen mindez torzítja a korösszetételt, s a gyermek-, fiatal-, valamint az időskorú népesség korosztályainak kedvezőtlen arányait eredményezi. Öregedhet egy társadalom pozitív okokból, a magasabb élettartam következtében, de a belépő újszülött nemzedékek alacsony száma miatt is, hiszen a kevés fiatal korú emeli a népesség átlagos életkorát. Az emberi élettartam véges (bár a génjeinkbe állítólag akár 120-130 év is kódolva van), s annak emelésével önmagában nem lehet egy stabil összetételű népességet hosszú távon fenntartani. (Erre figyelmeztet Japán esete is, ahol világviszonylatban a legmagasabb a várható élettartam - mindkét nemnél 83 év feletti -, a halálozások száma mégis felülmúlja a születésekét az alacsony gyermekvállalási mutatók miatt. Nem csoda, hogy a gyártók immár több pelenkát adnak el időseknek, mint kisbabáknak.) Nincs mese, egy nőnek átlagosan valamivel több mint két gyermeket kellene világra hozni ahhoz, hogy önmaga helyébe egy leánygyermeket állítson, vagyis hogy a szülőképes nők létszáma legalább változatlan maradjon. (Ezt az ideális, fenntartható állapotot az Európai Unióban ma egyedül Írország közelíti meg.)

A magyar helyzet annyiban sajátos, hogy nemzetközi viszonylatban mind a termékenység szintje (ez jelenleg 1,24 gyermek egy nőre vetítve), mind a várható élettartam értéke (74,4 mindkét nembeli népességben) alacsony. Ráadásul nincs még egy ország Európában vagy talán a világon sem - állítja a demográfus szakember -, ahol több mint 30 éve folyamatosan apadna a népesség lélekszáma. 

A mindezekből következő változások pedig komoly kihívásokat jelentenek. Alapvetően változott ugyanis meg a társadalom korosztály szerinti összetétele, s ezzel az eltartottsági, függőségi mutatók. A népesség korfáján a gyermekkorúak (0-14 év) alulról, az időskorúak (65 év felett) felülről ölelik át a népességnek azt a hányadát, amely munkaerő-piaci szempontból, emberi erőforrásként rendelkezésre áll a társadalom egésze számára. Az öregedést jelzi, hogy a gyermekkorúak a '80-as évek elején még egyharmadát tették ki az aktív korú népességnek, ez az arány mára egyötödére csökkent. Ez azt jelenti, hogy csökkent az aktív korúaknak a gyermekekre irányuló eltartási terhe (A hivatkozott időszakban 3, jelenleg 4,7 aktív korú lakos jut egy gyermekkorúra.) Ugyanakkor fordított a helyzet az időskorúak esetében, ahol folyamatosan nő az időskorúak függősége. 2011-ben 3,81 millió foglalkoztatottra mintegy 6,16 millió nem foglalkoztatott lakos (inaktív, munkanélküli, eltartott) jutott, azaz 100 munkajövedelemmel rendelkező lakos tartott el 162 nem  kereső embert.

Pedig ma még magas az aktív korúak száma, hiszen az elmúlt húsz év során álltak munkába az 1970-es évek közepén született nagy létszámú nemzedékek, s az '50-es évek derekán született ugyancsak népes generációk is még dolgoznak. Ebben az átmeneti kegyelmi állapotban ha sikerül növelni a foglalkoztatást, még van lehetőség a gazdasági és társadalmi fellendülésre. Az aktív népesség adói és járulékai ugyanis ez esetben még kitermelik azokat a forrásokat, melyek szociális juttatásokra, oktatásra, nyugdíjakra, egészségügyi célokra felhasználhatók.

Ez a látszólag kedvező helyzet azonban tiszavirág életű: addig tart csak, míg a Ratkó-korszakban született nagy létszámú nemzedékek el nem érik a nyugdíjkorhatárt. Ezt követően ugyanis dinamikusan emelkedni fog az időskorúak száma, s a jelentősen csökkenő születésszám mellett teljesen felborul az aktív/inaktív arány. Az aktív korúak eltartási terhének jelentős növekedésével a demográfiai ablak bezárul és az ezzel járó lehetőségektől hosszú időre, a  kevésbé derűlátó hipotézisek szerint pedig véglegesen búcsút vehetünk.

*A sorozat következő részében a tanulmány gyermekvállalással kapcsolatos megállapításait szemlézzük.

Autó vagy bicikli?
Még sosem próbálkoztam vele, hogy nálam erősebb dolgot irányítsak. Inkább óvatosan hosszabbítgatom, növelgetem a testemet. Szóval bicikli. (Szofi)
Mindkettőt szeretem, de ha választanom kellene, gondolkodás nélkül a biciklit hajítanám el. (Fakirma)
Is-is, lényeg, hogy odaérjek időre a gyerekekért. Az a baj, hogy egyikkel se nagyon törődöm, sajna, ez látszik is rajtuk. (Lotte)

Tömegközlekedés vagy egyéni megoldások?
Lakóhelyem  nagy luxusa (Budapesten belül), hogy a napi rutin során nélkülözni tudom a BKV-t. Most terhesen azért már vettem egy bérletet, mert a bicaj már felelőtlenség a forgalomban, meg a hó, meg hirtelen egy csomó messzi helyre kell járnom. De múltkor kiderült, hogy ebben is korlátolt vagyok: azokat a járatokat szeretem, ahol lehet gondolkodni, sodródni, vagyis nem kell folyton helyezkedni, nyomulni. A buszokat kerülöm, ha rövidebb is velük az út. (Szofi)
Néha ünnepnapokon felkerekedünk a gyerekekkel, és elmegyünk villamosozni vagy trolibuszozni. Ilyenkor mindig készítek fényképeket is, nagyon cukik, ahogy tátott szájjal, megilletődve ülnek a különleges járműveken. A hétköznapokban messziről elkerülöm a BKV járatokat. Autó vagy bicikli, télen is. (Fakirma)
A tömegközlekedésből leginkább kedvencemet, a vonatot használom. Kötött pályás legalizált szabadidő. Ráadásul három gyerekkel pofátlanul keveset kell fizetni érte és még baromira élvezik is. (Lotte)

Vezető vagy utas?
Hát, sosem akartam villamosvezető lenni...Na jó,kocsit sem. És nagybetűs Utas vagyok, csak nézek ki az ablakon. (Szofi)
Naponta átlagosan két órát vezetek (télen inkább autót, nyáron biciklit). Lassan tíz éve vezetek, de reggelente, amikor beülök a kormány mögé, még mindig rám tör a csodálkozás és a boldogság, jé, tudok vezetni!  De akkor vagyok a legboldogabb, ha az anyósülésről bambulhatok kifelé. (Fakirma)
Született utas, bár néha volán mögé kerülök. (Lotte)

Szabályok betartása vagy csak ha a gyerek látja?
Álomkórosabb vagyok annál, mint hogy vagánykodjak. Meg aztán nincs is kedvem ilyen hülyeséggel rontani az esélyeimen, mióta gyerekeim vannak. Néha, ha tényleg kihalt prérin piros a lámpa, átmegyünk, és a gyerekek totál fel is háborodnak. (Szofi) 
Ronyós vagyok, ráadásul nálam erkölcsi kérdés a szabályok betartása. Tipikus külső kontroll attitűd. (Fakirma)
Ugyanígy. Egy helyen vagyok notórius szabálytalan: a falunk vasúti megállójánál olyan messze van az aluljáró, hogy a többi utas évtizedek alatt tilosban kijárt útvonalán szelem át a vágánypárt. Csak a gyerekek meg ne lássák egyszer! (Lotte)

Vagányan vagy szőkenősen?
Igazi szőke nő vagyok a kormánykerék mögött:  markolom két kézzel, kuksizok kifelé az ablakon, nem tudom, melyik a bal s melyik a jobb oldal, lefulladok a lámpánál. Cserében nagyon gáláns vagyok a még nálam is  bénábakkal. Az az ijesztő, hogy egyre több ilyen akad. És tuti, hogy nem én fejlődöm. (Fakirma)
Szőke vagy barna, van valami megható a családi szappantartókban, amiknek kormánykereke mögött alacsony anyukák próbálnak károkozás nélkül parkolni az ovi és iskola körül. Nem érzem magam magányosnak. (Lotte)

Tudsz kereket cserélni vagy defektnél teljes sötétség?
Ha valaki kereket cserél igyekszem nem idegesíteni. (Szofi)
Hisztiroham, pánik, zokogógörcs, ennyi telik tőlem. (Fakirma)
Azonnal hívom a nálam használhatóbb családtagokat, barátokat és igyekszem nem (annyira) pánikba esni. (Lotte)

Gyerekülés mindig vagy rövid úton úgysem történik baj?
Ha van, használjuk. Ha vendégeskedünk, akkor bevállalom ülés nélkül is. Persze nem az autópályán, csak helyi közlekedésben. (Szofi)
Kényszeres szabálykövetőként ragaszkodom a gyereküléshez. (Fakirma)
A kisebbeknél ragaszkodom hozzá, Busafej gyakorlatilag már nem fér bele. (Idegtépő volt, mikor három ülést kellett egymás mellett becsatolni. Az autógyártók nem igen gondolkodnak nagycsaládban.) (Lotte)

Este nem jött álom a szememre. Mindenki hortyogott már körülöttem, én pedig éberen pörgettem végig agyamban a múló nap eseményeit. Csendes szombat volt, semmi különös nem történt, mégis jóleső érzéssel gondoltam rá vissza, mert együtt voltunk mindannyian: egész ötfős kis családom.
Pihenésről a hétvégéken szó sem lehet, hogy is lenne mód három perpetuum mobile mellett és egy örökké elfoglalt férj oldalán nyugton lenni. Hangosak és intenzívek vagyunk, mint egy dél-olasz família, valaki folyton perlekedik valakivel, valakinek mindig halaszthatatlan és azonnali beavatkozást igénylő szükséglete támad, és sírás vagy telefoncsörgés nélkül is ritkán múlik el félóránál hosszabb idő. Mégis töltekezés minden együtt töltött perc.
Ennek egyik legfőbb forrása az ölelés. Három orgonasíp gyerektől és egy férjtől ez teljes "testi lefedettséget" jelent: Csupamosoly a lábamat kulcsolja cicásan dörgölőzve, Tüskeböki a derekamnál szorongat vékonyka praclijával, Busafej mellkasomhoz simul okos fejecskéjével, Ő pedig teljesen elborít és elrejt, ha megölel. Ölelés tetőtől talpig. Jönnek sértettségben vagy fájdalomban, örömben vagy félelemben, és szorítanak - és szoríthatom őket én is. Mint testnek a kenyér. Jó dolog négy ember ölelésében otthont találni!