Szerintetek milyen lelki folyamatok állhatnak a gyermekek krónikus kuckóépitési láza mögött?

a) Az anyaméhbe való visszavágyás regressziós tendenciái.

b) Az ontogenetikus fejlődés elakadása az ősember-szinten.

c) A meleg-engedékeny nevelési attitűd következményeként megjelenő anomália.
d) A Maslow-piramis csúcsán az önmegvalósítási szükségletek folyamatos kipipálása. 
e) A Jung-féle Ősgeci archetípus manifesztálódása.

e) Az egy főre jutó euritmia cipők átlagosnál magasabb száma a családban.

Szerző: FiloSzofi

Félni félelmetes, félni rossz, a félelmet meg kell szüntetni. Ez az első gondolatunk, különösen, ha a gyerekünket látjuk félni. De félelemből is többféle van, akárcsak a fájdalomból. Irma posztja óta azon gondolkodom, hogy a kisgyerekk

Szerző: Lotte

Szerző: Onleány

Királykisasszony az idegeimre megy a folytonos vinnyogásával. Az én talpraesett, cserfes, vidám kislányom szorong. Nem mindig, csak ha itthon van. A nagyvilágban továbbra is ragyog, az óvónéni áradozik róla,
Olyan ez a lányka, mint az alma, kívül-belül kerek, nem csoda, hogy ez lett a jele,
látszik rajta a gondos, szerető családi háttér.
Csak látná a mi kis ronyókirálynőnket a gondos, szerető családi háttérben: fél a szellemektől, mumusoktól, rablóktól, sötéttől, hangokat hall, s már nem csak éjjelente, hanem fényes nappal is ott liheg az aurámban.

Nem tudom, hogy az ödipális korszak cibálja-e az idegeit, esetleg a szeparációs szorongás tört rá azért, mert heti kétszer nem az anyukája viszi reggel az óvodába, vagy egyszerűen nem voltam elég klassz szőranya, így lőttek a biztos kötődésnek. Ha jobban belegondolok, nem is érdekel, elég nekem más gyerekek lelkét pátyolgatni, az enyémekre már nem jut a libidómból, főleg úgy, hogy kettő folyamatosan a nyakamon lóg. Ojó ugyan nem szorong, viszont mindenben utánozza a nővérét,  
Mamafélek,
mamabújtam,

Mindez fejhangon nyivákolva. Sztereóban. Reggeltől estig. Rossz esetben estétől reggelig.
Tegnap majdnem megtaláltam a megoldást a kedvenc illatszerboltomban.
(De porosan hangzik ez a szó, nyanyásodom ezerrel!)

(A lágy levendulaillat elűzi a szellemeket és kísérteteket, így gondoskodik a nyugodt alvásról. A szelleműző spray-t fújja egyszerűen az ágy alá, valamint a szoba sarkaiba...)

Ne röhögjetek, tényleg volt néhány jó percem, amikor azt gondoltam,
Igen, ezt is megoldottam, nem kell ide gyermeklélektan, 
dögöljön meg minden pszichológus,
spricckolás az ágy alá a Szelleműzőből, 
aztán viszlát szorongás.
A szellemirtós flakonnal hazaérkezve magam elé állítottam a két hisztis kiscsajt, mélyen a szemükbe néztem,
Ez itt lányok egy deci szellemirtó,
befújjuk a lakást,
sittysutty az összes nyüves szellem elkotródik tőlünk, 

NINCS több para, NINCS több rinya
VAN viszont egyedül alvás, egyedül játszás, egyedül veszekedés, egyedül kakilás.
Kis Ojókám nézett bután, láttam  rajta, gőze nincs, mit beszélek. Királykisasszony arcára azonban kiült a döbbenet, magába roskadva suttogott,
Mama, te azt mondtad nekünk, hogy a szellemek nem is léteznek!
Az ezt követő szánalmas magyarázkodásomat nem részletezem. Mindenesetre előkotortam a gyermeklélektan könyveimet, Jo Nesbonak pedig kuss van  addig, amíg a szorongás-elméleteket kívűlről nem fújom.
Basszus, kezdem azt hinni, hogy rázósabb ügy gyereket nevelni, mint konditerembe járni.

Festmény a Kisüzem kocsmából

Nyakunkon a taknyos szezon, minket már alaposan bekebelezett, a két kicsi napok óta itt hörög az intim szférámban. Ami persze nem baj, hiszen a betegállomány rabságában legalább megtanulom értékelni a munkahelyemet, ahol szeretnek, nagyra becsülnek és békében hagynak megöregedni.

A taknyos időkben életünk kulcsfigurája akár a gyermekorvos is lehetne. A mi dokink egy igazi homeomama (kár, hogy nem fickó, a homeopapa sokkal viccesebben hangzana). Nem taglóz le a fogyatékossága, mindössze annyi különbözteti meg a kutyaközönséges körzeti orvostól, hogy az antibiotikum receptje mellé kapunk egy kézzel irott listát a kimondhatatlan nevű bogyeszkáiról is. Persze csak akkor, ha valami csoda folytán eljutok hozzá az aktuálisan döglődő gyerekemmel. Népszerűségének köszönhetően időpontot csak a bejelenkezés utáni harmadik napra tud adni. Érdemes türelmesnek lenni: amikor betoppanok a makkegészséges kölyökkel, minden szakmai tudását latba vetve nyomja rá a pecsétet a formanyomtatványra: Egészséges, közösségbe mehet, úszás alól két hétre felmentve. Ha véletlenségből nem egy fiszfasz takonykórról van szó, hanem sürgős orvosi beavatkozást igénylő nyavalyáról, akkor sem esünk kétségbe: este elkocogunk az ügyeletre, ahol mindig találunk egy undok fejű orvost. Általában azonban a lehangoló vizitre nem kerül sor, mert  a baj otthon orvosolható, például néhány üveg lejárt szavatosságú fehér bogyócska segítségével. Személyes tapasztalataim azokat a szakirodalmi adatokat támasztják alá, melyek szerint a homeopátiás szerek lószart sem érnek az emberek többsége nem racionális megfontolások alapján hozza meg döntéseit.
Mivel én az emberek többségéhez tartozom, időnként elborítják otthonunkat a fehér golyók. Ráadásul számos meggyőző érvem akad a homeopátiás gyógyítás mellett. Például nem kell túladagolás miatt gyomormosásra hurcolni az amúgy is csődközeli állapotban lévő gyereket.
Az agyonrázott és higitott cukros golyók másik előnye, hogy az ízük kellemes, ezért még a legbetegebb gyerek is lazán legurít akár egy maroknyit a torkán, és a ragacsos köptető sziruppal ellentétben soha nem landol egy jól irányzott köpéssel a kanapén vagy a két szemem között az anyag.
Meggyőződésem, hogy az antibiotikum és a fogamzásgátló tabletta után az orvostudomány legzseniálisabb felfedezése a placebo hatás. Szendvicsgyerek sok éves hörgésének vetettem véget, amikor megunva a feleslegesen adagolt hörgőtágítókat és pulmonológiai szakrendeléseket, elmondtam neki, hogy most egy ultraszemélyreszabott terápiának fogom alávetni. Elkocogtam homeomama rendelőjébe, s részt vettem egy dögunalmas feltáró beszélgetésen. A vizit annyira kimerített, hogy nem maradt erőm a gyógyszertárban beszerezni a fiam számára előírt csakneked-csakmost gyógyszereket,  inkább beadtam neki a szülőszobáról megmaradt hüvelytágító-méhizomlazító ( vagy feszítő?) bogyócskáimat. Minden jó, ha jó a vége: szervezetünk harmonizálódásának köszönhetően én gyorsan szültem, Szendvicsgyerek pedig néhány hét alatt kigyógyult az asztmájából.
A bogyókban nem nagyon hiszek, az viszont tuti, hogy a betegséget nem pusztán néhány kósza vírus szemétkedése okozza. Biztos vagyok abban, hogy a hagyományos orvoslás is több sikert zsebelhetne be, ha az ember egészét, és nem csupán a rozoga szerveket helyezné fókuszába. Azt ugyan nem gondolom, hogy a magunkba fojtott indulatok torokgyulladást okoznak, épp ezért nem is várok gyógyulást attól, hogy leüvöltöm a férjem fejét (ettől függetlenül még fájós torokkal is jól esik, de ennek aztán végképp semmi köze a homeopátiához). A lelki tényezőkön rendszerint a hét közepe tájékán szoktam eltöprengeni: a gyerekeim mostanában kizárólag  a két dolgozós napomon, kedden és szerdán betegek, akkor viszont nagyon és tömegesen. Ilyen körülmények között nehéz lenne figyelmen kívül hagyni a holisztikus szemléletmódot.
Most, hogy ilyen hosszasan áradoztam a homeopátiáról, ejtek néhány szót az árnyékos oldalról is. Alkalmazásához kitartásra és türelemre van szükség, ezek a tulajdonságok pedig nem tartoznak az erényeim közé: ha a gyereknek 39 fokos láza van, szeretem, ha nem négy nap múlva, hanem egy órán belül csillapodik. Szintén tojok az öngyógyító folyamatok aktiválódására tüdőgyulladás, középfülgyulladás és hörghurut esetén.
Utálom az adagolási szertartásokat is: se előtte, se utána nem szabad fogat mosni. Ez még a kisebbik gond, hiszen a gyerekeim zokszó nélkül tűrik a szájhigiénia nélküli életet. Viszont enni még betegen is szeretnek, ez pedig szintén ellenjavalt a bogyóbevétel körüli időszakban. Mindez persze csak szőrszálhasogatás részemről, hiszen nem ismerek olyan kutatási eredményeket, melyek a placebohatás csökkenését bizonyitanák mentolos fogkrém vagy disznósajt esetében.
Mielőtt nyegle cinizmussal vádolnátok, gyorsan elárulom, hogy van olyan bűvös csodaszer, aminek fenntartások nélküli hódolója vagyok: kenve, nyelve, kivülre, belülre, alulra, felülre, gyerekre, felnőttre az aloe vera bármilyen formáját tiszta szívből ajánlom.
Na jó, túloztam, gyermekeim titokzatos hét középi válságát még ez sem gyógyítja...

Szerző: FiloSzofi

33.hét
+10,5 kg
Az a történet, hogy terhes vagyok, kezd inkább arról szólni, hogy hamarosan gyerekem születik. Kezdek betojni. Na nem nagyon, csak olyan borzongósan. Talán azóta van ez így, hogy átléptem egy bizonyos haskörfogatot. Ez már más, a hasam nem annyira testrész, inkább hordozórakétán űrkabin.

Ez nem én vagyok, hanem PicturePerfect88

Közben egy UH vizsgálaton is voltunk, ahol megállípították, hogy Kistesó még mindig fiú, ránézésre egészséges, korának megfelelő súlyú (1800 g), és okosan, fejjel befordulva fekszik. Az én súlygyarapdásomért pedig kivételesen nem kaptam fejmosást, pedig legutóbb havi 1 kg szerepelt a megállapodásban. Tapasztalt szem talán már látja, hogy belátható a vég a felszedett kilókat tekintve is. Én is ezt gondolom, eddig mindkét terhesség alatt 12-14 kg volt a szükséges plusz, ami nagyjából a mostanival megegyező ütemben alakult ki.

De a karácsony azért nem segített, szükség volt pár hétre, amíg kiszabadultam a cukorfüggésből. A testem egyébként már jó ideje kiabált, hogy valójában mire lenne inkább szüksége, a boltban pedig úgy viselkedett, mint egy programozott mágnes: hiába nyúltam volna mondjuk a zabkeksz felé, rám ugrott a tonhalkonzerv, káposzta, kukorica, grapefruit, alma, saláta. A normálisabb étkezés mellesleg csökkentette az állandó gyomorégést is.

A fizikai állapotom is javult, a hasam sem terjed ki mindenhova, szépen összekapta magát a szokott formára. Ha elmegyek otthonról, egész jól megtévesztem a környezetem. Ők ugyanis nem tudják, hogy amint hazaérek, iszonyú álmos leszek. Soha életemben nem voltam még ennyit álmos. Tudom, örülnöm kell, hogy megengedhetem magamnak. Örülök is, de azért kezdem unni. Dipólusosan élek: ha nem alszom, vagy fekszem félkómában, akkor semmi bajom, csak a plusztérfogatommal kell számolni, egyébként mindent bírok - a következő álmosságig. Múltkor egy alaposabb (több órás) takarítást nagyjából két napos alvás követett. Ezért nem is nagyon fecsérlem többet ilyesmire a drága időmet. A mozgás is nagyon kell, a jóga mellett elővettem a hastánc dvd-ket és minden olyan gyakorlatot végignyomtam, ami nem feszíti a hasat. Nagyon jólesett, ahogy az utána következő többórás alvás is.

Ez sem én vagyok

Forrósodik a levegő. A kismama barátaim már megszültek. Velem egyidős terhestől már hallottam, hogy össze van készítve a kórházi holmija. A következő terhesgondozáson elkezdődnek a heti (később napi) CTG/NST vizsgálatok. Egyre többet gondolok a szülésre.

Félek, ahogy egy gyerek fél a fájdalomtól, az ismeretlen fenyegetéstől. Még nem nagyon, de azt hiszem, egyre jobban, és ugyanúgy fogok félni, mint ahogy féltem az előző két alkalommal is. Állati, gyerekes módon. Váratlan komplikáció, valós veszélyek lehetősége nem okoz szorongást, csak hogy oda kell állnom megint a fájdalom elé, és ez már biztos. Nem súlyos félelem ez, nem nyom, mint a szorongás, inkább könnyű, térdlágyító, majd  inakat futásra késztető. Elfutni persze nem lesz esélyem, ha-ha.

De azért fejlődés is van. Erről az állati félelemről nem tehetek, de fejben már sokkal érettebb vagyok, no meg a tapasztalat is számít. Első alkalommal valójában nem fogadtam el, hogy szülni fogok. A szülés felé kószáló gondolatok, belső képek mind egy fekete lyukba zuhantak. Nem is igen vettem részt végül a saját szülésemen.

Másodjára már ott akartam lenni, és ez sikerült is. Igaz, nagy szükségem volt a szülésznőre, aki visszafogta a türelmetlen kitörési kísérleteimet, és segített pályán maradni. Talán általános jellemhiba, ami ott is felszínre tört: időnként eluralkodott rajtam a dühös türelmetlenség, hogy kiszállok, most már legyen vége.
Most már tudom, számítok rá, hogy ez lesz, és fejben igyekszem lejátszani, hogy nem engedem el a gyeplőt, tartom a testem ritmusát, nem kezdek a hullámokkal szemben kapálózni. Még emlékszem a természetes szülés elfogadható fájdalmaira, a jó légzéssel fenntartható rugalmasság-érzetre. Régen nem hittem volna, de számít. Van egy kép, nekem egy régi Neoton-lemez borítójáról ismerős, ahogy a csiga átmegy a zsilettpengén. A jó légzés úgy segít át a szakító fájdalmon, ahogy a csigát megóvja a vágástól a nem tudom mije.

Látjátok, készülök.

A kicsikről még nem írtam, vagyis a nagytesókról. Hihetetlen természetességgel várják a kistesót. Nem túlságosan izgatottak, egyszerűen csak számolnak vele, és egyre jobban ragaszkodnak hozzá. Azon sokat nevetnek, hogy nem tud majd semmit csinálni, csak kapálózni meg nyöszörögni. Van egy olyan érzésem, hogy nem hisznek neki: úgy nevetnek rajta, mintha ez egy egyezményes játék lenne részéről, hogy engedelmesen alakítja majd a kisbabát. De erről majd később, hosszabban.

Azt még zárszónak elmesélem, hogy nincs annál szívmelengetőbb, mikor a négy éves Fí rám szól a villamoson: Mama, kapaszkodj, mert elesel, és megnyomódik a Kistesó! Vagy leteszi mellém a gyümölcsleves dobozt, és miközben rohan tovább, még odaveti: ezt már idd meg te, a Kistesónak hagytam. Megrázom a dobozt, alig egy korty, de azért mégis...

Szerző: Lotte  

Szerző: FiloSzofi

Nagyon csodálkoztam, hogy Lotte megírta az év ponyvájának ismertetőjét, de örültem neki. Azért örültem, mert nagyon egyértelműen sikerült megfogalmaznia, hogy értéktelen vacak. Mellébeszélés nélkül. Ez nem azért jó nekem, hogy mert valamiféle gyalázó-vágyamat sikerült kielégíteni, de még egy jó beszélgetésre sem egyetlen ötletem a közös sopánkodás. Azért esett jól, mert az iszaptengerben, amelyben fogyasztóként úszunk, kell egy-két szilárd pont, kell az egyenes beszéd.


Ahhoz azért nincs szükségem térképre, hogy az Ötven árnyalat trilógiát megközelítőleg a maga helyére tegyem, de azért vannak kevésbé egyértelmű helyzetek is. Például, ha a kortárs gyerekirodalom képeskönyvön túli világában kell tájékozódnom.

Az utóbbi években ugyan kialakult a gyerekirodalom egyfajta műhelye nálunk is, de az a benyomásom, hogy túl kicsi a piac ahhoz, hogy igazán őszinték legyenek. Az igényesebb kiadók és könyvesboltok szoros kapcsolatban állnak a róluk író kritikusokkal és magukkal a témával foglalkozó fórumokkal is, így nem valósulhat meg igazi objektivitás és sokféle megközelítés. Olyan terep ez, amelyet nem szívesen ekézek, mert jó, amit elkezdtek, jó, amit csinálnak, s arról igazán nem tehetnek, hogy nincsenek tízszer annyian. Ami eredmény van, általuk van.

Amit keresek, egyszerű: legyen irodalom. Nem pszichológia, esti beszélgetés, forgatókönyv, ismertetőszöveg vagy kalandtúra.

Mindezt az 5-10 éves korosztálynak. Segítsetek!

Most akkor az jönne, hogy megmondom, mi az irodalom, vagy legalábbis én mit tekintek annak. Nem fogom. Definíciószerűen, kizárólagosan biztosan nem, nem érzem magam képesnek, sem hivatottnak rá.
De pontosan érzem a különbséget a Tündér Lala és mondjuk a Harry Potter, a Tüköry Léda vagy a Kuckó a fán között.

Tudom, hogy nem divatos a "Mi a művészet?" témakör, és világtrend az úgynevezett magas és populáris kultúra megkülönböztetésének felszámolása, de mégis ott marad a jó öreg tapasztalat. A tapasztalat pedig markáns érzetekkel segít eligazodni: a tizedik gyorséttermi vagy menzaebéd után elkezd felértékelődni a valódi konyhaművészet. A jó étel. Némi intelligenciával a kívánást és a függést is meg lehet különböztetni attól, ha valami igazán jólesik. Én például a sajtburgert is nagyon meg tudom kívánni, és akkor előbb-utóbb eszem is, de azért nem arra szoktam mondani, hogy "de jót ettem!".

Az említett Tündér Lala vagy a Rumini sorozat egy-egy kötete, Barni történetei vagy az Alíz néni meséi mind egy-egy varázsgömb, amelynek a fénye nem kopik, teljessége nem csorbul, de Julia Donaldson Tüköry Lédáját megettük, jó volt, és el is felejtettük.

A gyerekek híres előítélet-mentessége egyébként itt is megmutatkozik. Tojnak az oktatáspolitikai vitákra, és a János Vitézt vagy a Láthatatlan embert ugyanolyan szívesen hallgatják, mint Zágoni Balázst, Berg Juditot vagy Gévai Csillát.

Ha a szöveg képes egy világot eléjük állítani, akkor édes mindegy, hogy a mozaik egyes darabkái azért sötétek-e, mert régiesek, vagy azért, mert még nem találkoztak velük. Tőlük egyelőre még azt sem hallottam, hogy valami túl lassú lenne, bár kétségtelen, hogy vevők a pergő eseményekre és a filmszerűségre. Ez utóbbi kettő nem egészen ugyanazt jelenti. Ha egy könyv kalandos, mint mondjuk a Galléros Fecó naplója, gyorsan peregnek az események, változik a szín, az még hagy lehetőséget a szövegnek, hogy az események sodrában is árnyaltabb jellemeket, saját szövegklímát formázzon meg. A filmszerűen megírt szöveg ellenben számomra hamis, mert egy eleve képpé absztrahált gesztust is önmaga képi mélysége nélkül, még ahhoz képest is leegyszerűsítve, hiteltelenül, rosszabb esetben hazug módon ábrázol. Tudjátok, amikor azért lesz ismerős a gesztus, mert a filmekben úgy csinálnak, nem azért, mert ismerős lelkiállapotból adódik. De ezen már pampogtam egyszer.
 
A következő hetekben az említett 5-10 éves korosztálynak szóló irodalmat szeretném szemlézni, remélhetőleg a ti segítségetekkel. Ebből a kis bevezetőből megismerhettétek az én szubjektív szempontjaimat, és érdekelne, ti mit vártok az irodalomtól, zavar-e a gyerekponyva, és persze, hogy mit ajánlotok, és mi az, ami csalódást okozott.

Hiába a sportos életmód, a zimankó alaposan visszavesz a lendületből. Én például mostanában megdermedek a szabadtéri mozgás gondolatától is, így hát se futás, se tekerés, legfeljebb a jó meleg szobában nyúzom a súlyzókat és a szobakerékpárt. Ezen persze jót röhög a testem, hízik és narancsbőrösödik, esetleg fogy és plöttyed, lelki szempontból mindkettő egyformán lehangoló állapot.

Szombat délelőtt azonban életem gyökeres fordulatot vett: az új kihívás  Királykisasszony úszótanfolyamán várt rám. A Pólus Hotel kreatív menedzsmentje ugyanis azt agyalta ki, hogy miközben a gyerekek a medencében pancsolnak, addig a szülők 500 forintért virgonckodhatnak a konditerem leharcolt gépein. Kicsit szorongtam, hogy fittanyuk, fittapuk és fittszállodavendégek hada előtt teszem közröhej tárgyává magamat. Sebaj, gondoltam, legalább ellesem tőlük, hogyan kell ezeket a fémizéket rendeltetésüknek megfelelően használni. A helyszínen villámgyorsan kiderült, hogy tévesen mértem fel a helyzetet: rajtam kívül egyetlen  szülő sem vette fel a tréningrucit, ellenben széles tömegek éreztek késztetést arra, hogy utcai cuccban sétáljanak fel-alá az általam használt kondigépek között. Pontosabban az általam használni próbált kondigépek között. Fogadni mernék, hogy ezeket az idétlen eszközöket férfiagyak kreálták férfiagyak számára. A korábban vizionált közröhej tárgya állapot új értelmet nyert életemben. Nem lennék meglepve, ha magyar nyelvhagyományunkba beépülne az Égett, mint Irma a konditeremben (esetleg Kuporgott, mint Irma a súlyzópadon) kifejezés.
Hajtás után néhány dögunalmas képet láthattok. Várom minden izomagyú Onleány rajongó gyakorlati tanácsát!

Szerintetek ez a fémkütyü mire való? Hosszas tépelődés után úgy döntöttem, hogy ráállok a két kiálló fém biszbaszra, és járkáló mozdulatokat imitálok rajta. Végül sikerült, de csak lassított felvételben, és legfeljebb a nézőközönségem rekeszizmai edződtek általa. Gyanús, hogy a fémrudakon sehol sincs egy talpnak való hely. Megpróbáltam kézzel is nyomogatni. Így még hülyébben festettem.


Magabiztosan léptem ehhez a padhoz. Itt lehet a hasizomgyakorlatokat végezni, gondoltam nagy okosan. Fejjel lefelé, lábamat a fém-kütyükbe akasztva. Vagy tévedtem, vagy nincs hasizmom. Fejjel lefelé lógva mindössze tízszer sikerült (hatalmas karmozdulatok kíséretében) a fejjel lefelé állapotból ülésbe tornázni magamat.

A múltkori úszáson meglestem, hogyan kell használni ezt a gépet. A fickó beleült a kipárnázott részbe, talpát a fémlapnak támasztotta, és felfelé tologatta a lábával. Nagyon tetszett a cucc, egyszerűnek és hatékonynak tűnt, gondolom, ettől lehetett a pasi olyan szép formás comb-fenék tájékon. Én is belefeküdtem a gépbe, de nem érte  el a lábam a fehér fémlapot. Gondolom, én ezért nem vagyok olyan szép formás fenék-comb tájékon.


Sokáig álldogáltam tanácstalanul a következő kütyü előtt. Ülni vagy feküdni? Karral vagy lábbal? Nyomni vagy tolni? Végül találtam rajta egy csavart, amit magabiztosan babrálni kezdtem. Naná, hogy a lábam elé zuhant egy egész fémkar. Hosszas küzdelem után visszatuszkoltam a helyére, már látom a Blikk szalagcímet, Ölt a rosszul rögzített csavar a szálloda konditermében, az elkövetőt még keresi a rendőrség.



Azt hiszem, ez egy úszógumi-eltüntető szerkezet lehet. A jobb oldali részt értem, rá kell állni a korongra, és erősen megkapaszkodva a feneket riszálni jobbra-balra. A bal oldali párnázott székes verziónak viszont nem láttam sok értelmét. Pörögtem rajta tanácstalanul, mint egy amnéziás titkárnő, akinek gőze nincs, hogy a főnök hány cukorral issza kávét.



Ugye jól tettem, hogy erre a szobabiciklire nem másztam fel? Először arra gondoltam, ez talán gyerekeknek való jószág lehet, de az aprócska  fémvázon egy felnőtt méretű nyereg éktelenkedik. Lehet, hogy törpék is járnak ide edzeni?


Két nap után is úgy érzem magam, mint akit félholtra vertek (a lelki állapotomról inkább nem beszélek). Próbálom magam meggyőzni az ellenkezőjéről, de ha mélyen magamba nézek, be kell látnom, ennek a fájdalomnak köze nincs az egészséges izomlázhoz. Valamit nagyon elbénáztam. Már sejtem, hogy szombaton Ember viszi úszni Királykisasszonyt, én meg maradok a jó öreg szobabiciklimnél. Szebb nem leszek tőle, de legalább csak a családom röhögi rajtam hülyére magát.