Szerző: FiloSzofi

33.hét
+10,5 kg
Az a történet, hogy terhes vagyok, kezd inkább arról szólni, hogy hamarosan gyerekem születik. Kezdek betojni. Na nem nagyon, csak olyan borzongósan. Talán azóta van ez így, hogy átléptem egy bizonyos haskörfogatot. Ez már más, a hasam nem annyira testrész, inkább hordozórakétán űrkabin.

Ez nem én vagyok, hanem PicturePerfect88

Közben egy UH vizsgálaton is voltunk, ahol megállípították, hogy Kistesó még mindig fiú, ránézésre egészséges, korának megfelelő súlyú (1800 g), és okosan, fejjel befordulva fekszik. Az én súlygyarapdásomért pedig kivételesen nem kaptam fejmosást, pedig legutóbb havi 1 kg szerepelt a megállapodásban. Tapasztalt szem talán már látja, hogy belátható a vég a felszedett kilókat tekintve is. Én is ezt gondolom, eddig mindkét terhesség alatt 12-14 kg volt a szükséges plusz, ami nagyjából a mostanival megegyező ütemben alakult ki.

De a karácsony azért nem segített, szükség volt pár hétre, amíg kiszabadultam a cukorfüggésből. A testem egyébként már jó ideje kiabált, hogy valójában mire lenne inkább szüksége, a boltban pedig úgy viselkedett, mint egy programozott mágnes: hiába nyúltam volna mondjuk a zabkeksz felé, rám ugrott a tonhalkonzerv, káposzta, kukorica, grapefruit, alma, saláta. A normálisabb étkezés mellesleg csökkentette az állandó gyomorégést is.

A fizikai állapotom is javult, a hasam sem terjed ki mindenhova, szépen összekapta magát a szokott formára. Ha elmegyek otthonról, egész jól megtévesztem a környezetem. Ők ugyanis nem tudják, hogy amint hazaérek, iszonyú álmos leszek. Soha életemben nem voltam még ennyit álmos. Tudom, örülnöm kell, hogy megengedhetem magamnak. Örülök is, de azért kezdem unni. Dipólusosan élek: ha nem alszom, vagy fekszem félkómában, akkor semmi bajom, csak a plusztérfogatommal kell számolni, egyébként mindent bírok - a következő álmosságig. Múltkor egy alaposabb (több órás) takarítást nagyjából két napos alvás követett. Ezért nem is nagyon fecsérlem többet ilyesmire a drága időmet. A mozgás is nagyon kell, a jóga mellett elővettem a hastánc dvd-ket és minden olyan gyakorlatot végignyomtam, ami nem feszíti a hasat. Nagyon jólesett, ahogy az utána következő többórás alvás is.

Ez sem én vagyok

Forrósodik a levegő. A kismama barátaim már megszültek. Velem egyidős terhestől már hallottam, hogy össze van készítve a kórházi holmija. A következő terhesgondozáson elkezdődnek a heti (később napi) CTG/NST vizsgálatok. Egyre többet gondolok a szülésre.

Félek, ahogy egy gyerek fél a fájdalomtól, az ismeretlen fenyegetéstől. Még nem nagyon, de azt hiszem, egyre jobban, és ugyanúgy fogok félni, mint ahogy féltem az előző két alkalommal is. Állati, gyerekes módon. Váratlan komplikáció, valós veszélyek lehetősége nem okoz szorongást, csak hogy oda kell állnom megint a fájdalom elé, és ez már biztos. Nem súlyos félelem ez, nem nyom, mint a szorongás, inkább könnyű, térdlágyító, majd  inakat futásra késztető. Elfutni persze nem lesz esélyem, ha-ha.

De azért fejlődés is van. Erről az állati félelemről nem tehetek, de fejben már sokkal érettebb vagyok, no meg a tapasztalat is számít. Első alkalommal valójában nem fogadtam el, hogy szülni fogok. A szülés felé kószáló gondolatok, belső képek mind egy fekete lyukba zuhantak. Nem is igen vettem részt végül a saját szülésemen.

Másodjára már ott akartam lenni, és ez sikerült is. Igaz, nagy szükségem volt a szülésznőre, aki visszafogta a türelmetlen kitörési kísérleteimet, és segített pályán maradni. Talán általános jellemhiba, ami ott is felszínre tört: időnként eluralkodott rajtam a dühös türelmetlenség, hogy kiszállok, most már legyen vége.
Most már tudom, számítok rá, hogy ez lesz, és fejben igyekszem lejátszani, hogy nem engedem el a gyeplőt, tartom a testem ritmusát, nem kezdek a hullámokkal szemben kapálózni. Még emlékszem a természetes szülés elfogadható fájdalmaira, a jó légzéssel fenntartható rugalmasság-érzetre. Régen nem hittem volna, de számít. Van egy kép, nekem egy régi Neoton-lemez borítójáról ismerős, ahogy a csiga átmegy a zsilettpengén. A jó légzés úgy segít át a szakító fájdalmon, ahogy a csigát megóvja a vágástól a nem tudom mije.

Látjátok, készülök.

A kicsikről még nem írtam, vagyis a nagytesókról. Hihetetlen természetességgel várják a kistesót. Nem túlságosan izgatottak, egyszerűen csak számolnak vele, és egyre jobban ragaszkodnak hozzá. Azon sokat nevetnek, hogy nem tud majd semmit csinálni, csak kapálózni meg nyöszörögni. Van egy olyan érzésem, hogy nem hisznek neki: úgy nevetnek rajta, mintha ez egy egyezményes játék lenne részéről, hogy engedelmesen alakítja majd a kisbabát. De erről majd később, hosszabban.

Azt még zárszónak elmesélem, hogy nincs annál szívmelengetőbb, mikor a négy éves Fí rám szól a villamoson: Mama, kapaszkodj, mert elesel, és megnyomódik a Kistesó! Vagy leteszi mellém a gyümölcsleves dobozt, és miközben rohan tovább, még odaveti: ezt már idd meg te, a Kistesónak hagytam. Megrázom a dobozt, alig egy korty, de azért mégis...