Királykisasszony az idegeimre megy a folytonos vinnyogásával. Az én talpraesett, cserfes, vidám kislányom szorong. Nem mindig, csak ha itthon van. A nagyvilágban továbbra is ragyog, az óvónéni áradozik róla,
Olyan ez a lányka, mint az alma, kívül-belül kerek, nem csoda, hogy ez lett a jele,
látszik rajta a gondos, szerető családi háttér.
Csak látná a mi kis ronyókirálynőnket a gondos, szerető családi háttérben: fél a szellemektől, mumusoktól, rablóktól, sötéttől, hangokat hall, s már nem csak éjjelente, hanem fényes nappal is ott liheg az aurámban.

Nem tudom, hogy az ödipális korszak cibálja-e az idegeit, esetleg a szeparációs szorongás tört rá azért, mert heti kétszer nem az anyukája viszi reggel az óvodába, vagy egyszerűen nem voltam elég klassz szőranya, így lőttek a biztos kötődésnek. Ha jobban belegondolok, nem is érdekel, elég nekem más gyerekek lelkét pátyolgatni, az enyémekre már nem jut a libidómból, főleg úgy, hogy kettő folyamatosan a nyakamon lóg. Ojó ugyan nem szorong, viszont mindenben utánozza a nővérét,  
Mamafélek,
mamabújtam,

Mindez fejhangon nyivákolva. Sztereóban. Reggeltől estig. Rossz esetben estétől reggelig.
Tegnap majdnem megtaláltam a megoldást a kedvenc illatszerboltomban.
(De porosan hangzik ez a szó, nyanyásodom ezerrel!)

(A lágy levendulaillat elűzi a szellemeket és kísérteteket, így gondoskodik a nyugodt alvásról. A szelleműző spray-t fújja egyszerűen az ágy alá, valamint a szoba sarkaiba...)

Ne röhögjetek, tényleg volt néhány jó percem, amikor azt gondoltam,
Igen, ezt is megoldottam, nem kell ide gyermeklélektan, 
dögöljön meg minden pszichológus,
spricckolás az ágy alá a Szelleműzőből, 
aztán viszlát szorongás.
A szellemirtós flakonnal hazaérkezve magam elé állítottam a két hisztis kiscsajt, mélyen a szemükbe néztem,
Ez itt lányok egy deci szellemirtó,
befújjuk a lakást,
sittysutty az összes nyüves szellem elkotródik tőlünk, 

NINCS több para, NINCS több rinya
VAN viszont egyedül alvás, egyedül játszás, egyedül veszekedés, egyedül kakilás.
Kis Ojókám nézett bután, láttam  rajta, gőze nincs, mit beszélek. Királykisasszony arcára azonban kiült a döbbenet, magába roskadva suttogott,
Mama, te azt mondtad nekünk, hogy a szellemek nem is léteznek!
Az ezt követő szánalmas magyarázkodásomat nem részletezem. Mindenesetre előkotortam a gyermeklélektan könyveimet, Jo Nesbonak pedig kuss van  addig, amíg a szorongás-elméleteket kívűlről nem fújom.
Basszus, kezdem azt hinni, hogy rázósabb ügy gyereket nevelni, mint konditerembe járni.