Dolgozó anyaságom második napján egy Metro újság várt az íróasztalon. Azonnal megakadt a szemem egy cikken, aminek már a második sorából kiderült, hogy az élet igazi nyertesei a munkába álló anyák (a kutatás az ohiói Akron Egyetem és a Pensilvániai Állami Egyetem hírnevét öregbíti). Először isteni jelre gyanakodtam, hat hét meló után azonban kétségem sincs afelől, hogy az amerikai szakember gárda olyan szívtelen férjek önigazoló gyülekezete lehet, akik otthon tespedő sokgyerekes feleségüket munkába zavarták. A lelkiismeretfurdalástól gyötört kutatók állítása szerint azok a nők, akik szülés után hamar visszatérnek teljes munkaidős állásukba, negyven éves korukra jobb mentális és fizikai állapotban vannak, kevesebb a depressziós gondolatuk és több az energiájuk, mint az otthon punnyadó társaké. A magyar vizsgálatok szerint ez még nem minden (Jól-lét Alapítvány): a gyerekes nők nem csak lubickolnak a munka-gyereknevelés együttes élvezetében, hanem jobb munkaerők is, mint szülés előtt voltak. A legnagyobb királyság azonban részmunkaidőben dolgozó anyának lenni: ez az állatfajta ugyan testileg és  lelkileg nem egészségesebb a főállásban güriző társaknál, viszont otthon többet robotol, mellesleg ő a gyereknevelés hőse  is (a kutatókba szorult annyi egészséges szégyenérzet, hogy nem adták nevüket ehhez a kijelentéshez, legalábbis a Metro újság nem említi őket). No, ez  vagyok én, csak azért mondom, hogy irigykedjetek.



A munkás életmódnak - nem tagadom - vannak előnyei. Talán a legfeltűnőbb, hogy a gyerekeim rohamléptekben önállósulnak. Szendvicsgyerek például most, hogy matuzsálemi kort megélt cipője két hosszú hónap után kilehelte lelkét, azt mondta, vehetek neki akár kötős cipőt is, nem ragaszkodik a tépőzárashoz. Mert tud ám ő cipőt kötni, csak nem azokat a gagyikat, amiket eddig vettem neki. Újabban önként és dalolva vállalja húgai felügyeletét. Nagylelkűségét éjszaka viszonozom angol és latin leckeírás formájában. Az üzlet, az üzlet, még egy tizenkét évessel is. Bendő megtanult sonkás tojásrántottát készíteni. Én pedig megtanultam szitkozódás nélkül bevágni a kukába a leégésbiztos serpenyőinket.
A kutatók nem lódítottak, amikor azt állították, hogy munka mellett kevesebb a depressziós gondolat. Destruktív önmarcangolás helyett jellemzően kreatív problémákat oldok meg: például miként tudok egy alapjáraton hörgő óvodást becsomagolni úgy a zuhogó esőben, hogy a biciklin ne fejeljük meg a laza őszi náthát egy tüdőgyulladással is. Tegnap zseniálisat alkottam: sikerült egyszerre konzultációt tartanom a munkahelyemen és elhozni Szendvicsgyereket az iskolából, közben telefonon megtanítottam Bendőnek, melyik a jobb és melyik a bal oldala, és ehhez képest hol van az Akácfa utca a talált tárgyak osztályával (a buszon felejtett kabát nem került meg, de természetesen ettől nem támadtak depressziós gondolataim).
És naná, hogy sokkal egészségesebb a dolgozó nő! Az első halálhörögésnél repülne a munkahelyéről (így is sokat elnéznek neki a kölykök miatt), az otthoniak sokkal megbocsájtóbbak, senki nem cseszegeti őt, ha hullamereven szervírozza a vacsorát.
Annak a sokdiplomás szakembernek örömmel gratulálnék személyesen, aki pályázati pénzeket nem kímélve megállapította, hogy a részmunkaidős nő többet dolgozik otthon és több időt tölt gyerekneveléssel, mint a teljes állású. A kutatások ezen megállapításával mélységesen egyetértek. Bár tévedtek volna!
Határozottan jó érzés pénzt keresni. Önbizalmat ad. Még akkor is, ha a munkába állás plusz költségei nagyobbak a fizetésnél (benzin, lyukas bicikligumik, főzés helyett fastfood a családnak, takarítónő a fostengerünkre, 1700 forintos óradíj a mentálhigiénés célokat szolgáló pszichodrámán).
A modern nő röhögve, zsigerből teremti meg az otthon melegét, mellette pedig bőszen karriert épít. Mindez különösen kreatív feladat úgy, hogy nincs idő  módszerspecifikus továbbképzésre, szakmai irodalomban való elmélyülésre, esetmegbeszélésre, és a főnökök seggének fényesre nyalására. A munkámat úgy-ahogy ellátom, magam is csodálkozom, hogy még senkinek nem tűnt fel, hogy szakmai tudásom hiányában tevékenységemet mindössze józan ítélőképességemre alapozom (ehhez a józansághoz viszont igen sok alkoholra van szükségem, ha már a plusz költségeknél tartunk).
A munka nemesít. Leszoktam önző szórakozásaim többségéről: már nem örömből, hanem kötelességből írom a blogot, legfeljebb hétvégenként futok, s csak azért nyúlok a súlyzóimhoz, hogy letörölgessem róluk a port.  Legjobb barátnőm pedig épp most küldött el a francba, mert fejfájós feleségként nem vagyok hajlandó minőségi időt tölteni vele. Semmi kétség, tisztességes asszony lett belőlem, kizárólag a családomért és a hivatásomért élek.
A dolgozó létformának köszönhetően az otthon fogalma átkereteződött: nem egy börtön, ahol a gyerekeimmel összezárva várom a szabadulásomat, hanem egy olyan hely, ahová meg lehet érkezni a nagyvilágból. Kosztól cuppogós padlójával, vetetlen ágyaival, mosatlan halmaival talán  nem ilyen családi fészekről álmodik az ember, de ki nem szarja le...
Ennyi pozitív változás mellett nem meglepő, hogy itthon a férjem egy lestrapált, frusztrált, savanyú feleséget talál. De ezzel sincs semmi gond: ha én szívok, szívjon ő is.
Ha nem lenne világos: dolgozó anyaként csúnyán elbuktam. De kesergés helyett Munka után hallgatok egy kis Budapest Bárt, és reménykedem, hogy majd ha egyszer felnövök, én is olyan fess leszek, mint példaképem, a Pesti Nő...