A képen nem egy tömegbaleset maradványai látszanak, hanem Szendvicsgyerek hat hetes cipője ( újszülött viszonylatban gyermekágynyi kor). Kedden ebben a talp nélküli lábbeliben érkezett haza: "Mama, vegyél nekem másikat, nem tudom, mi történt vele, de nem tehetek róla!" Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy visszaviszem a boltba, de rájöttem, hogy nem tudnék reklamálni pirulás/röhögés nélkül, ugyanis fiammal ellentétben én el tudom képzelni, min mehetett keresztül szerencsétlen cipő a hosszú hétvége alatt. Egyébként is, a visszavigyem-ne vigyem dilemma értelmét vesztette, amint rájöttem, hogy május elseje van. Így hát bosszúságomat és a kimúlt cipővel kapcsolatos gyászmunkámat későbbre halasztottam, s anyai agyam problémamegoldó üzemmódba váltott át: miben megy a gyerek szerdán iskolába?
Boltok zárva, az őszi cipő kinőve, az ügyeletes váltócipő párja a három hónappal ezelőtti bakancs-affér óta sem került elő. Az én lábam 37-es, Bendőé 46-os, Szendvicsé 38-as, kölcsöncipőt pedig csak nem kérek a szomszédtól, tegnap már lejmoltam pelenkát. Undorodva másztam le a pincébe a limlomok közé, ahol hamarosan egy csodaszép 39-es fehér sportcipőre leltem: valami távoli rokon nagylelkű adománya, amiről elfelejtkeztem. Alig klaffog benne Szendvicsgyerek lába, s büszke a márkás cipőre (ráadásul bebújós, még csak bekötni sem kell), én boldog vagyok, mert megspóroltam sok-sok ezer forintot, és egy üvöltözős-fetrengős cipőbolt-látogatást a kiskamaszommal. Csodálkoztok, hogy a kedvenc ünnepem május elseje?