Hétfőn indult a Házasság Hete rendezvénysorozat, közeleg a Valentin-nap is. Ki-ki ízlése szerint válogathat az ünneplés apropóiból, de a lényeg valahol ugyanaz: ezúttal társunkra figyelünk. Az üzleteket ellepték a mindenféle anyagú piros szívecskék, tarolnak a virágárusok és a szállodai kényeztető wellness hétvégék zsúfolásig teltek.
De vajon hogyan is állunk a párkapcsolatokkal: mennyire vágyjuk a tartós kapcsolatot, mennyire kötelezzük el magunkat, s merünk-e egyáltalán családalapításba vágni vagy szívesebben töltjük fiatal felnőtt korunk jelentős hányadát a mama-hotelekben?

A KSH tanulmányára épülő sorozatunk az általános magyar népesedési helyzet és a gyermekvállalással kapcsolatos magatartásformák változásának bemutatása után ez alkalommal a párkapcsolatokat vizsgálja Kamarás Ferenc demográfus összeállítása nyomán.

Sok-sok ideje a családalapítás legáltalánosabb módja a házasságkötés. A mai fiatal nemzedékekre azonban ez a megállapítás már korántsem igaz. A családi állapot egyre inkább a demográfia "puha" jellemzői közé tartozik, s a párkapcsolatok vizsgálata is sokkal nehezebb, hiszen ezek létesítése és felbomlása fokozatosan kikerül a hivatalos statisztika látóköréből, mivel a párkapcsolatok korábban nem tapasztalt, változatos formái alakulnak ki.
Ezzel párhuzamosan a házasságkötések száma évtizedek óta határozott csökkenő trendet mutat, mely időszakonként zuhanórepülésbe megy át. A '70-es években átlagosan 97 ezer házasságot kötöttek évente, ami a '80-as évekre 73 ezerre, a '90-es évekre 53 ezerre, s az ezredfordulót követő évtizedre 43 ezerre esett. A mélypontot a 2010-es év jelentette, mikor mindössze 35,5 ezer házasságkötés történt.
A menyasszonyok átlagos életkora is nagyon megváltozott a házasságkötés pillanatában: míg 1990-ben még 20 évesen, napjainkra 27 éves korban kötöttek leggyakrabban házasságot a menyasszonyok (2011-es adat). Ilyen mértékű változás a házasságkötési magatartásban korábban soha nem volt megfigyelhető. A vőlegények életkora is hasonlóan nőtt, együtt öregedtek a menyasszonyokkal, azzal, hogy átlagosan 2,7 évvel idősebbek ma is a menyasszonyoknál.
A fiatalon, nagy számban kötött házasságok ma már nem jellemzőek, s nem látszik a törekvés arra, hogy ezeket az elmaradt frigyeket később pótolják. Azaz itt (szemben a gyermekvállalásnál tapasztaltakkal) nem csak halasztásról van szó, hanem a házasság akaratlagos vagy kényszerű elkerüléséről, s házasság intézményével szembeni komoly fenntartásokról.
Házasságot többször is lehet kötni, a demográfia mégis kitüntetett helyen kezeli az első házasságot, s ezen belül a női első házasságot - alapvetően a születésekhez kötődő volta miatt, illetve a házas és nem házas termékenység jellemzőinek vizsgálata miatt. A női első házasságkötésre vonatkozó mutató azt fejezi ki, milyen valószínűséggel kötné meg első házasságát egy nő akkor, ha olyan intenzitással/gyakorisággal lépne házasságra, mint ahogy azt a vizsgált év hajadonjai ténylegesen teszik. A mutatót 50 éves korig, a szülőképes kor potenciális felső határáig számolják, s teljes első házasságkötési arányszámnak nevezik a demográfusok. A szám megmutatja, hogy a nők mekkora hányada maradna jogilag hajadon akkor, ha 50 éves koráig a vizsgált év házassági jellemzői érvényesülnének.

Az 1990-es évek elején a hajadonok több mint háromnegyede kötött házasságot 50 éves koráig. Ez az arány 20 év alatt felére esett. 2011-ben a hajadonok mindössze 39%-a lépne házasságra szülőképes kora végéig, azaz több mint felük jogi értelemben házasságkötés nélkül élné le életét!
Ez azt jelentené, hogy a házasság, mint a párkapcsolatok legáltalánosabb és egyelőre legbiztonságosabb formája elvesztené több évszázados hegemóniáját, és helyette más házasságon kívüli párkapcsolati formák válnának uralkodóvá, esetleg maga a tartós párkapcsolat válna periférikus jelenséggé a kényszerű vagy önként vállalat szingli életmód terjedése miatt.
Egy nemzedék alatt paradigmaváltás történt a házassági mozgalom területén. Nehéz kimutatni, hogy ennek okai közt az önként választott vagy a kényszer szülte megoldások dominálnak-e? Az biztos, hogy az okok között szerepel a házasság intézményével szembeni bizalmatlanság; a "papír nem fontos" ideológia, a tartózkodás vagy félelem a felelősségtől, a hosszútávú kötelékektől; a negatív családi élmények a szülői válások miatt; a párválasztási lehetőségek beszűkülése; a "házassági piac" feszültségei (a fiatal nők képzettebbek, mint  a hasonló életkorú fiúk) és a partnerrel szembeni elvárások változása.
A párkapcsolatban élők száma nem olyan arányban esett ugyanakkor vissza, mint a házasságban élőké, miután az élettársi kapcsolatok gyorsan terjedtek: 1990 és 2005 között több mint háromszorosára emelkedett számuk  a szülőképes korú nők között. Ez az adat is azt sugallja, hogy az együttélés helyettesíti a házasságot, s az élettársi kapcsolatok kevésbé próbaházasság jellegűek, azaz egyre ritkábban követi őket házasságkötés. Ugyancsak jelentősen nőtt a házasságon kívül született gyermekek aránya: 1990-ben ez 13,1% volt, 2011-re 42,5%-ra emelkedett. Jelenleg az első gyermekek közül 48% születik házasságon kívül. Míg a '80-as években még az volt jellemző, hogy az áldott állapotban lévő menyasszonyok a házassággal legalizálták a már megfogant gyermeket (egynegyedük már kisbabát várt a házasságkötéskor), addig mára ez nem játszik kényszerítő vagy sürgető szerepet, s társadalmilag is elfogadottá vált a házasságon kívüli gyermekvállalás.
A szülőképes korú nők között napjainkra kisebbségbe kerültek a házasságban élők (2012-ben 38,6%) a nem házasokkal (61,4%) szemben. Ilyen korábban soha nem fordult elő! Ez viszont azt is jelenti, hogy azon népességcsoport aránya csökkent, akiknek magasabb a termékenysége és alacsonyabb a halálozása. A házasok termékenysége ugyanis több mint kétszer akkora, az életkor szerinti mortalitásuk pedig mintegy kétharmada a nem házas népességnek. (Egy modellszámítás szerint, ha a szülőképes korú nők 2001. évi családi állapot szerinti összetétele megmaradt volna, egyharmaddal több gyermek született volna, még a mélypontot jelentő 2011. évben is.)
A párkapcsolatok stabilitásával kapcsolatban elmondható, hogy a válások száma a '80-as években tetőzött, mikor évente csaknem 28 ezer  házasságot bontottak fel a bíróságok. Mára ugyan a házasságkötések alacsony száma miatt ez az abszolút válási szám csökkent, de megállapítható, hogy az egyre ritkábban kötött, kevés házasságból is egyre több végződik válással. A statisztikák egyébként nem a mitikus 7. évet tekintik kritikusnak a házasságok életében, hanem a 3., 4. évét, illetve kétszeresére emelkedett az ezüstlakodalmat (25 év) követően is a válások száma. A válások több mint kétharmadánál egyébként a feleség kezdeményezi a bontópert, s a közös kiskorú gyermekek elhelyezése 90%-ban a volt feleségnél történik. 2012-ben a felnőtt népesség 11,1%-a volt jogilag elvált családi állapotú.
A követéses vizsgálatokból világosan kiderül, hogy a házasságok magas bomlékonysága mellett is az élettársi kapcsolatok még sokkalta instabilabbak. Ez utóbbiaknál ugyanis kétszer-háromszor akkora volt a megszakadt kapcsolatok aránya, mint a válásoké. Egy másik vizsgálat pedig arra a meglepő következtetésre jutott, hogy a közvélekedéssel szemben az együttélést követő házasságok kevésbé stabilak, mint azok, ahol a párok nem éltek együtt házasságukat megelőzően.
Összességében elmondható, hogy a népesség csökkenésével és öregedésével párhuzamosan egyre inkább mérséklődik a házaspáros családok, illetve a házasságban élő párok száma és népességen belüli aránya, ami a demográfiai folyamatok szempontjából nem ígér túl sok jót.