Szerző: FiloSzofi 

A bevezető monológ teljesen a saját agyszüleményem, próbáltam belehelyezni a kérdező figuráját a történetbe. Az ezt követő beszélgetés már követi a regény tényeit. Az élethelyzet, az utazás valós (regénybeli), csak persze nélkülem. Hajrá, találgassatok!

Évente néhányszor elüldögélek Dollyéknál. Nem vagyunk közeli barátnék, valójában a férjét mondhatom jó barátomnak, ki tudja mióta. Istivel tulajdonképpen mindenki jó barátságban van. Nem olyan régen vettem észre, hogy Istiről éppen ugyanaz a kép él a fejemben, amilyen tíz,vagy tizenöt évvel ezelőtt volt. Hogy ez a portré mióta szellemképes, azt nem tudom, észrevétlen egészítette ki barátom nem is olyan éles sziluettjét a fejemben Dolly alakja.

Ma már tudom, hogy nem Istit várom, hanem egyszerűen Dollynál vagyok, mikor néha elüldögélek a nappalijukban. Nem tudom, boldog-e ez az asszony, és tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy milyen egyáltalán. Arckifejezése és a lassú mozdulatai mindig ideiglenesek, fél lábbal támaszkodik a jelenben. Ha el tudsz képzelni egy embert, aki kiálló köveken lépked át a patakon, akkor érted, mire gondolok. A fél láb már mindig a következő követ keresi, a siker pedig a jó ritmuson múlik.

Ez a ritmus engem mindig kellemesen elringatott: Egyik gyerektől a másikig, a zöldségesszámlától a teáig,  miközben ugyanazon a meleg hangon és azzal az itt-és-most figyelemmel válaszolgatott lusta kérdéseimre, mint valamelyik apróságnak. Arra gondoltam, jobb férjet érdemelne ez az asszony, és azonnal elszégyelltem magam: a barátommal szembeni árulásért, és a mérlegelő tekintetemért. Mi jogon sütkérezem egy nő emberségének melegében, miközben távolról szánom őt? Jóvátételül magamnak, elhatároztam, hogy adandó alkalommal megkérem Dollyt, meséljen magáról, árnyalja ő bennem élő képének vonásait.

Az elhatározástól fogva igen sokat kellett várnom, míg Dollyt egyedül találhattam. Végül, nem találva más lehetőséget, egy alkalommal útitársául szegődtem. Nevetett, mikor bevallottam, hogy tulajdonképpen interjút szeretnék vele készíteni: - Velem? Hiszen igazán nincs bennem semmi érdekes! Miért nem inkább Istit kérdezed, ő annyi emberrel találkozik, társaságba jár, de én?
- Isti életét kívülről fújom, a kiváló anekdotái pedig nem mutatnának jól papíron. De rólad nem tudok semmit, Dolly, és külső szemnek hozzáférhetetlen, ami veled történik. Tizenöt éve Istu felesége vagy, öt gyermeket szültél, ezek az életed külső jegyei, de...
- De nem tudom, van-e életem ezen kívül! Most, hogy egyedül maradtam a kocsiban, még a hirtelen rám törő gondolataim is elevenebbeknek tűntek valóságos önmagamnál! Teszem, amit kell, nevelem a gyerekeket. Szeretem őket, és szeretem a férjemet...

 A váratlan kitörés megrémítette. Éppen hasonlókon töprenghetett, a kérdésem csak hangszórót tett a gondoltai elé.

- Flórát megyek meglátogatni, akit mindenki elítél, akit az úri társaság kivetett magából, pedig csak annyi a bűne, hogy élni akart. Gyönyörű, okos, érzékeny asszony, aki hosszú évekig tette, ami a kötelessége, és szórta ragyogó egyéniségét a világra. A világnak ez így felettébb kényelmes volt. Persze nem akarom magam összehasonlítani vele...

Dolly úgy tett, mintha egy kóbor hajtincset igazgatna, ezzel talán öntudatlanul, de elrejtette arcát. Halkabban folytatta:
- ...Sosem voltam olyan gyönyörű, mint ő, de különbözünk abban is, hogy én szerettem Istit. Szeretem most is, de nem tisztelem. Mikor öt éve...
Abban mégis közös a helyzetünk Flórával, hogy mindketten társat akartunk. Ő kapott egy lehetőséget és élt vele, én pedig nem tudom megvetni ezért. Flóra kötelességtudó férjet kapott, aki azonban inkább a névtelen Kötelességgel esküdött holtomiglan, mint a hús-vér Flórával. Én meg...Isti jó ember, de nem néz szembe a jövő gondjával. Sem úgy, hogy mivé lesznek a gyerekei, sem úgy, hogy miből. Ugyanígy nem ismeri az örömeket sem, melyekkel naponta halmoznak el, és így engem sem ismer...Talán szeret, de éppoly felszínesen, mint minden mást.
- Lehetőséget említettél. Talán öt éve neked is volt...
- Nem, öt évvel ezelőtt nem én kaptam új lehetőséget, és Isten látja lelkem, nem is kerestem azóta sem. Öt évvel ezelőtt Isti keresett egy másik nőnél boldogságot, és én éppen Flóra közbenjárására bocsátottam meg neki. Éppen csak átfutott a fejemen az előbb, hogy talán rosszul tettem, hogy akkor megbocsátottam. Azon gondolkodtam, megmenekültem volna-e a magánytól, ha akkor új szerelmet találok.
- És Flóra, ő megmenekült?
- Nem tudom. A kisfiát elveszítette. Én, tudom, elvesztettem a szépségemet, és viselem a gyerekek gondját. De nem tudom, mit nyerhetek a küzdelmemmel, embert tudok-e faragni belőlük, és nem tudom, Istivel visszatalálunk-e még igazán egymáshoz. Mégis azt hiszem, ezeket a lehetőségeket nem akarom elveszíteni.(Képek: ContemporaryEarthArt) 



 
Az írás megjelenését támogatta: