Téltemetés kiszebáb égetéssel

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, így február derekára én kezdek belefáradni a télbe. Utolért a télvégi nagy lepukkanás. A vastag harisnyák kinyúlóban, a csizmám bőre ütemesen foszlik és hiába krémezem, lassan kezd vállalhatatlanná válni. Eközben szeretnék szabadulni a hideggel felgyülemlett ernyedtségtől és lustaságtól, no meg a velük kéz a kézben járó felesleges kilóktól!

Unom a gyerekek öltöztetését, egyre dühödtebben jut eszembe naponta többször is a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár ruhatárának falára biggyesztett Arany János idézet: "Ah, kínos élet: reggel, s estve öltözni és vetkezni kell!". Ennél csak az kínosabb, ha nemcsak öltözni, de közben három gyereket öltöztetni is kell. (Nem terhellek benneteket a reggeleink leírásával, aki benne van a kisgyerekes családok mindennapjaiban saját bőrén tapasztalja, aki előtte áll, nem szeretném megrémíteni.)
Közben a gyerekek téli göncei is végzetesen amortizálódtak, bakancsaikról meglepő darabok foszlanak le, télikabátjuk ujja kilyukadt, félpár kesztyűk keveregnek mindenfelé, de erre a néhány hétre már nem érdemes új holmikat venni, jövőre úgyis mind kinövik!
Egy szó mint száz, a hideg ellenére is egyre hangosabban csiripelő madarakkal együtt én is szeretnék már telet temetni és elégetni azt a fránya kiszebábot, dobokat verve, hangosan kiabálva, hogy "Jöjjön a tavasz, vesszen a tél!"


Egy reménykeltő fénysugár, a Téltemető nevű kis virág lassacskán kidugja fejét a hóból: