Szerző: Fakirma
Nem szétszórt cipők, hanem szociális atomok |
Kemény küzdelem árán egy fogszabályzóval a képemben (önnek valószínűleg nincs agydaganata, viszont a harapási rendellenessége elképesztő mértékű - mondá a fogszakorvos) végül életben maradtam, és a jutalom se maradt el: én is - mint annyi más jobb sorsra érdemes embertársam - pszichodrámás lettem. Már nehéz kívülállóként tekinteni erre az ügyre, de úgy emlékszem, hogy a szemtanúk beszámolói alapján egy infantilis szekta benyomását keltette bennem. Mióta közéjük tartozom, már tudom, hogy felületesen ítéltem meg a helyzetet: nagyjából a legidiótább műfaj, amivel életemben találkoztam. A paintball ehhez képest konvencionális, megfontolt és felnőttes tevékenység. Ám közel sem olyan vicces, mint a pszichodráma.
A pszichodráma egy olyan gyermeki játszóteret biztosít a hétköznapokban komoly, felelősségteljes emberek számára, ahol érvényét veszítik a társadalmi szabályok. Az a csapattag lesz a legnagyobb sztárnarancs, aki a leghitelesebben regrediál a gyermeki állapotba.
Tapasztalataim szerint pszichodrámát megjárt ismerőseim többsége pont olyan nyomorult maradt, mint amilyen annak előtte volt. Ez valószínűleg nem a terápia hibája, mindössze azt bizonyítja, hogy az emberi természet hihetetlenül ellenálló minden változással szemben. Gondolom, az agydaganatom se fog meggyógyulni, viszont legalább jót játszom a pszichodráma képzeletbeli játszóterén.
A módszer kidolgozója Drakula honfitársa, egy Moreno nevű fickó. A vámpírral ellentétben sok jót tett az emberekkel, például menekülteket és prostituáltak igyekezett kivakarni a szarból, főleg lelki értelemben. Úgy tűnik, elég jól ment neki, mert Bécsben, majd az USA-ban is lelkes követőkre akadt, csoportterápiás elképzelései pedig napjaink egyik legtrendibb módszere. Személyiségfelfogását én is kedvelem: az embert nem izolált egységként, hanem társas kapcsolatain keresztül szemléli. Társas lények vagyunk, így személyiségünk csak szociális atomjainkkal való viszonyainkon keresztül értelmezhető. (Első alkalommal a nálunk lévő tárgyakból mindannyian megalkottuk saját kapcsolati hálónkat, így lényegülhetett át mondjuk a volt férj taknyos zsebkendővé, vagy a kamaszgyerek mobiltelefonná). Szerinte nem csak úgy magunkban hibbanunk meg, hanem társas kapcsolatainkon keresztül, a gyógyulás is csak az emberi viszonyokban valósulhat meg. Erre jó a terápiás csoport, még akkor is, ha egy kicsit vak vezet világtalant hangulata van. Önmagában már az a felismerés is gyógyító hatású, hogy ránézésre tök normális emberek adott esetben még nálad is sokkal hibbantabbak. Ez a káröröm jelentősen segíti a személyes lelki fejlődést.
Születésünktől fogva úgynevezett segéd-éneket "használunk" énünk felturbózásához. Első és legmeghatározóbb kapcsolatunk anyánkhoz fűződő viszonyunk, ami aztán további kapcsolatainkhoz mintát szolgáltat. Ezek aztán a vidám hírek: a fejfájásomat ezek szerint nem csak az agydaganat és a harapási rendellenesség okozza, hanem az anyámmal való elcseszett kapcsolatom is. A személyiségfejlődésemnek meg külön jót tesz a tudat, hogy a családomra rátelepedő közepes mértékű szorongásom a gyerekeimből már most pszichodráma-aspiránsokat nevel.
Aggodalomra azonban semmi ok, a pszichodráma egy olyan terápiás helyzetet teremt, ahol a fantázia világában mindent a helyére rakhatok spontaneitásom és kreativitásom segítéségével. Biztonságban, a csoport megtartó erejére támaszkodva eljátszhatom beteges érzéseimet, félelmeimet, gnóm kapcsolataimat, kipróbálhatok új szerepeket és viszonyulásokat, belehelyezkedhetek szociális atomjaim helyzetébe is. Aztán jöhet a katarzis, ami egy olyan különleges lelki állapot, amiben képlékenyebbé válik a lelkem, s ha elég ügyes vagyok, akkor ezt az érzést meglovagolva a tapasztalataimat a valóságban is kipróbálhatom. Ha meg még ehhez is béna vagyok, majd keresek egy jó terapeutát a segéd-én mivoltomban megnyomorított kölykeimnek.
Pszichoterápiás csoportok a klinikumban és a hétköznapi világban un. önismereti csoportként is működnek. Remélem, én az utóbbiba járok, mindenesetre gyanakodva nézem a többieket, vajon lelkileg mennyire zorkók. Ránézésre intelligens, érzékeny, értelmes emberek, de határozottan van bennük valami gyanús. Ez persze nem jelent semmit. "Odamész egy ürgéhez, és megszólítod:"Na, hogy ityeg a fityeg Joe?" Mire ő: "Remekül, remekül - jobban nem is mehetne." Mire te a szemébe nézel, s kiolvasod belőle, hogy rosszabbul már nem is lehetne. Ha egy kicsit jobban megkapirgáljuk, mindenkinek állati pocsékul megy, és ha azt mondom, mindenkinek, akkor az azt is jelenti, hogy mindenkinek..." (Vonnegut: A Titán szirénjei)
Az egyéni terápiás helyzettel ellentétben itt nem fenyeget a veszély, hogy hülyére unod magad a saját nyavalyáidon. A csoportban elfelejtkezhetsz a saját nyomorodról és nálad sokkal szánalmasabb hülyékkel találkozhatsz. Aztán arra is rájöhetsz, hogy míg az otthoni-baráti közegben te vagy az ügyeletes bolond, addig a terápiás csoportban akad egy rakás sorstárs, aki maximálisan megérti a paráidat.
A 10-15 fős csoportok szigorú szabályok szerint működnek. A tagok nem ismerhetik egymást a külvilágból, nem pofázhatnak a csoportélményekről a terápiás térből kilépve, nem találkozhatnak csoporton kívül és nem eshetnek szerelembe se. Ez persze a valóságban nem így működik. Egyszer jártam egy pszichodráma függő pasival, aki kizárólag a csoportból tudott nőket összeszedni, egy kurzusból akár többet is (én jelentettem a kivételt, nem is volt sikersztrori a kapcsolatunk). A csoportot két szakember vezeti, amit nem nagyon értek, mert a terapeuták az embertársaikon kívül még a pénzt is nagyon szeretik, és az osztozkodás nagy traumát jelenthet számukra. Gondolom, vesztességfeldolgozás céljából ők is terápiára járnak.
A csoportülés forgatókönyve adott. Az első körben mindenki beszámol arról, mi minden történt az utolsó ülés óta, ez kissé unalmas, mert a csoporttagok jellemzően egyhangú kis/nagypolgári életet élnek, és általában nem történik velük semmi, viszont arról szívesen beszélnek.
A következő szakasz, a warming-up már izgalmasabb. Különösen a megszeppent, gátlásos fiatalemberek számára, akik ilyenkor minden következmény nélkül fogdoshatják végig a fiatal, csinos lányokat a csapatban. A magamfajta Milfeknek sincs okuk panaszra: a megszeppent, gátlásos fiatalemberek őket is megszeretgetik, csak úgy, a rend kedvéért. A legális kereteket ehhez verbális, non-verbális és mozgásos gyakorlatok jelentik: például tenyerek összetámasztása, erőpróbák, birkózások, a bekötött szemű társ vezetése, esetleg egy óvodai csoport eljátszása.
Miután felmelegettünk, jön a játék. A csoport egyik tagja színpadra állítja aktuális nyomorát. Ő a protagonista, ami majdnem olyan szívmelengető kifejezés, mint az euritmia. A protagonista kiválasztja a drámatársak közül szociális atomjait, és beállítja őket a színpadon. Majd sorban a hátuk mögé áll, s elmondja (egyes szám első személyben), ki-kicsoda, és mit mond, majd ő is beáll a szereplők közé. Ezek után a szereplők elismétlik, amit a főszereplő a szájukba adott, a főszereplő vakargássza a fejét, néha kilép a körből (egy alterego helyettesíti őt), gyönyörködik alkotásában, majd jön a katarzis, a könnycseppek,és az adott helyzet "átkomponálása", új szociális szerepek és helyzetek kipróbálása. Ez majdnem olyan unalmas, mint ahogy hangzik.
A lezáró szakaszban lassan felébred délutáni szunyókálásából a nézőközönség, és megpróbál bekapcsolódni abba, amit átaludt. Először mindenki elmesélheti a sztorival kapcsolatos saját érintettségét. Ha egy megcsalásos sztoriról van szó, akkor el lehet mesélni, milyen érzés volt megcsalt férjnek, megcsaló asszonynak, avagy csábítónak lenni. Ez azért fontos, mert a játékból kimaradtak nem unatkoznak tovább, illetve a protagonista érezheti, hogy másoknál sem fenékig tejfel az élet.
Miután mindenki elsírta bánatát, jön a szerep feed-back. A szereplők elmondják, hogyan érintette őket a szerepválasztás, például milyen érzés volt megcsalt férjnek lenni.
Az identifikációs feed-back során a csoport bármelyik tagja azonosulhat bármelyik szereplővel és elmondhatja érzéseit a protagonistának. Például: Én mint a megcsalt férjed, szétrúgnám a seggedet, a szeretődet pedig kiherélném. Vagy valami ilyesmi. Különösen izgalmas ez a kör akkor, ha az aktuális protagonistát történetesen utálod vagy lenézed. Amúgy meg állítólag azért fontos ez az aktus, mert ezáltal létrejöhet a megvilágosulás, de legalább is új szempontok és alternatív viselkedésformák kerülhetnek a történetbe.
Végül a főszereplő számol be saját érzéseiről, majd a befejező körben mindenki elmondja, hogy nagyon jól éreztem magam, nagyon tanulságos volt az ülés, nagyon elfáradtam, és legközelebb nagyon jövök, aztán véget ér a móka, kifizetjük a számlát. A vacak csoportok tagjai elhúznak haza, a belevaló csapatok pedig átvonulnak a szomszédos kocsmába, hogy az eddigi fantáziavilágból kilépve a valóságban keverjék tovább a szart.
Bár nem gondolom, hogy a pszichodráma emberi életeket változtat meg gyökeresen, de izgalmas kalandnak tartom. Sokat nevetek, élvezem a játékot, a kreativitást, az alkotást, és biztos kifejlődik bennem egy olyan fajta érzékenység, amire a kisföldalattin nem tehetek szert. Jó érzés átlépni a konvenciókat, s a magamfajta önimádó lénynek külön öröm, hogy bátorítják magamutogató viselkedését. A hétköznapi realitásból jó átlépni egy olyan világba, ahol semminek sincs súlya és nem kell túl komolyan venni az életet. Majdnem olyan jó terápiás módszer, mint a blogírás.
Az identifikációs feed-back során a csoport bármelyik tagja azonosulhat bármelyik szereplővel és elmondhatja érzéseit a protagonistának. Például: Én mint a megcsalt férjed, szétrúgnám a seggedet, a szeretődet pedig kiherélném. Vagy valami ilyesmi. Különösen izgalmas ez a kör akkor, ha az aktuális protagonistát történetesen utálod vagy lenézed. Amúgy meg állítólag azért fontos ez az aktus, mert ezáltal létrejöhet a megvilágosulás, de legalább is új szempontok és alternatív viselkedésformák kerülhetnek a történetbe.
Végül a főszereplő számol be saját érzéseiről, majd a befejező körben mindenki elmondja, hogy nagyon jól éreztem magam, nagyon tanulságos volt az ülés, nagyon elfáradtam, és legközelebb nagyon jövök, aztán véget ér a móka, kifizetjük a számlát. A vacak csoportok tagjai elhúznak haza, a belevaló csapatok pedig átvonulnak a szomszédos kocsmába, hogy az eddigi fantáziavilágból kilépve a valóságban keverjék tovább a szart.
Bár nem gondolom, hogy a pszichodráma emberi életeket változtat meg gyökeresen, de izgalmas kalandnak tartom. Sokat nevetek, élvezem a játékot, a kreativitást, az alkotást, és biztos kifejlődik bennem egy olyan fajta érzékenység, amire a kisföldalattin nem tehetek szert. Jó érzés átlépni a konvenciókat, s a magamfajta önimádó lénynek külön öröm, hogy bátorítják magamutogató viselkedését. A hétköznapi realitásból jó átlépni egy olyan világba, ahol semminek sincs súlya és nem kell túl komolyan venni az életet. Majdnem olyan jó terápiás módszer, mint a blogírás.