Az első férfi az életemben hetven éves. Képtelen vagyok szabadulni attól az érzéstől, hogy Ő  nem lehet hetven, mert nekem mindig középkorú, örök negyvenes. (Miközben nem az apukám ennyi, hanem a férjem, s félre se nézek, egy-kettőre én  magam is.) Mert mikor kérdezték, oroszórán, gyakorolva, és osztályfőnökin, annyi volt (szórak-dva, meg -tri).

Velem futhatnak előre az évek, de Ő soha nem öregedhet meg! Nem engedi a bennem élő kislány. Mert Ő az én Apukám! És apa csak egy van!

Először az Ő nagy férfitenyerébe csúsztattam a kezem, Ő vigasztalt, cipelt a karján, nézett velem órákig gyíkot a kövek közt, s tanított halkan a világra. Mert Ő mindent tudott. Akkor legalábbis úgy gondoltam. És futott velem, mikor forró húslevesbe tenyereltem, tanított virágok nevére a hegyekben, nevetett velem tortadobálós vígjátékokon, és soha senkivel olyan jóízűen fokhagymás pirítóst enni nem lehetett pizsamás szombat reggeleken, mint vele. Voltunk cinkostársak és barátok, álltunk hadban is, de végül mindig békét kötöttünk.

Aztán őszülni kezdett, majd lassan én is. Ma együtt borozgatunk, ha akad egy kis nyugtunk. De normális az, hogy mégsem érzek semmi változást?! Legfeljebb annyit, hogy ma már az unokái mondják, ha valami igazán nagy, megoldhatatlan fejtörést okoz nekik: "Tudjátok mit? Hívjuk fel Nagyapát! Ő mindent tud!"

Isten éltessen sokáig, Apa!