Szerző: FiloSzofi

Akinek van, az panaszkodik rá, akinek nincs, fél karját odaadná érte, mi az?

Nagyszülő. (Persze sok minden más is lehetne.)

(Ez a szuper rajz attól az Alex Smith-től származk, akit a magyar olvasó a Claude könyvek szerző-illusztrátoraként ismerhet.)

Az utóbbi éjszakákon - munka helyett - újra elmerültem a kisgyerekes blogok világában, és úgy láttam, ez a téma örökzöld az anyukák körében.  Egy dolog azonban szemet szúrt, fel is idegesített: Az anyuka, aki hatalmi kérdést csinál az anyai státuszból. A hosszas monitorra bámulás után kirajzolódott előttem egy típus, akit karikírozni szeretnék, lecsupaszítva a problémát, ezért szándékosan nem is idézek konkrét hozzászólást vagy posztot, Kíváncsi vagyok, egyetértetek-e, helytálló-e a megfigyelésem.

A szülői felelősségre való hivatkozás rendesen ki tudja hozni belőlünk az állatot. Például a hatalmaskodó állatot. A séma elég egyszerű: én vagyok a felelős, én mondom meg, hogy mi van.  Plusz én ismerem legjobban a gyerekem, én tudom, mi a jó neki, tehát megint csak én mondom meg, hogy mi van. Nehéz belekötni, de azért megpróbálok.

Hogyan lehet a felelősséget és a  gondoskodást elválasztani az uralkodástól? Addig egyértelmű a helyzet,  hogy az úttest széléről kérdezés nélkül visszarántom a gyereket. De az is egyértelmű, hogy ha csokit ebédel a nagyinál, vagy nem fektetik le aludni, akkor elhidegítem a nagyanyjától, vagy jól beszólok anyósomnak?

Minden eset egyedi, ezért nem is lehetne erről általánosítva írni, ha nem figyeltem volna fel mégis egy törvényszerűségre: Jellemzően azok voltak radikálisan ellenségesek a nagyszülőkkel, akik a gyereküknek leginkább szigorú napirendet alakítottak ki. Ők voltak azok, akik "jól megmondták" a nagymamának, és papírra vetett használati utasítás nélkül nem is engedik oda a gyereket. Az ő porontyaik - állításuk szerint -  mind saját maguk alakították ki precíziós életüket, nem a szülő szoktatásának eredményeképp váltak ilyen kis bogarassá. Náluk, ha egy nap csúszik az ebéd és a délutáni alvás egy fél órát, egy hétig nyögi a család a következményeket.

Ha ez igaz, akkor a gyerek keményen függő.

Nyilván nem minden kívánatos, amihez a gyerek alkalmazkodni tud, nem muszáj feszegetni a tűréshatárát, de vajon meddig teszünk jót azzal.ha egyáltalán nem tesszük próbára a rugalmasságát? Egyetértek azzal, hogy a rendszeresség jót tesz az idegrendszernek, a kiszámíthatóság biztonságot ad,és nem kell kétéveseket állandóan döntéshelyzetbe hozni. A keretek biztonságot adnak addig, amíg nem válnak önmagunk korlátaivá.

Véletlen-e, hogy pont az ilyen kis óramű gyerekeknek van értetlen, felelőtlen nagymamájuk, akitől meg kell őt menteni, mert nem tud rá vigyázni, hülye dolgokat vesz neki ajándékba amivel örökre elrontja az ízlését, és rettenetes felnőttkori betegségekre predesztinálja.

Ilyenkor az anyukát leginkább az bosszantja,  hogy nagymama nem hajlandó úgy viselkedni mint a gyerek, nem lehet tökéletesen programozni. Önálló akarata és nézetei vannak, és nem átallja ezeket megtartani arra az időre is, amíg a szent unoka nála van. Ezért, ha a vezényszavak nem működnek, nagymama megérdemel egy jó kis beszólást, miheztartás végett.

Anyuka tehát idomít lefelé, és idomít felfelé (generációkat tekintve), a szülő felelősségre hivatkozva hatalmaskodik. A gyereket függő helyzetbe hozza, a nagyszülőkkel lekezelő, és kihasználja érzelmi érdekeltségüket. (És közben segítséget kér, vagy inkább elvár.)

Sarkítva így néz ki az anyatípus, akit szerettem volna felrajzolni. Nem anyázás (hihi) végett, hanem hogy gondoljuk át ezt a dolgot, mert sok-sok magányos ember kerül ki ezekből a viszonyokból.

Plusz ami egyszerűen csak feldühített:  Felnőtt embernek ne legyen megoldás,  hogy jól beszól (megalázóan kioktat) valakinek, főleg ne legyen rá büszke. Különösen, ha egy családtag az áldozat.