FACEBOOK 
RSSKisnyuszi, mint minden gyerek, már nagyon várja a karácsonyt. Egyik nap, mikor a szüleivel sétál, az egyik kirakatban lát egy gyönyörű, piros szánkót. Onnantól kezdve alig várja, hogy a Karácsonyi Nyuszi elhozza neki a várva várt ajándékot.
Karácsony reggelén Kisnyuszi kipattant az ágyból:
Óriási csalódás, a szánkó sehol. Kicsit később:
- Ez nem igazság! - bömbölte Kisnyuszi. - Csak azt a szánkót akartam!
Őszintén szólva elsőre nagyon felhúzott Kisnyuszi, mint az elkényeztetett gyerek mintaképe. Nekem eszembe nem jutott volna kifejezni, ha egy ajándék csalódást okozott. De az is lehet, hogy túlzott önkontrollra neveltek. Sokszor attól még szomorúbb voltam, hogy aki örömet akart nekem szerezni, annak nem sikerült. Szégyelltem, hogy akár tudtán kívül is ilyen leforrázó helyzetbe hoztam. Később megértettem, hogy az ajándékozáshoz hozzá tartozik, hogy nyitott legyek arra, mit akar adni nekem a másik. Persze ez már nagyobbaknak való gondolatkör.
Első körben tehát Kisnyuszi felbosszantott. Később ez elpárolgott, és másodszor már a gyermeki bizalmat láttam, hogy a "Karácsonyi Nyuszi" ismeri, és teljesíti a titkos kívánságainkat.
A harmadik futamban pedig észrevettem a bennem lakozó Kisnyuszit. "- Hol van a szánkóm?" - mondja, mintha az őszinte kívánság , a bizalom és a "Karácsonyi Nyusziban" való hit már a neve mellé írta volna azt a szánkót.
Nem így vagyunk mi is az élet adományaival?
El tudjuk-e fogadni, ha valami mással akar az élet boldoggá tenni, mint amit előre kinéztünk magunknak?
A karácsony ugyan éppen baromira nem aktuális, de ez a gondaltkör nálam épp nagyon.
(Harry Horse - Kisnyuszi karácsonya. General Press Kiadó)
