Szürreális élményben volt részem tegnap.
Busafejnek hétéves szülinapjára zsúrt rendeztünk. Még nem volt igazi születésnapi bulija, hét év elteltével pedig úgy éreztük (na jó, inkább ő éreztette velünk), ez a helyzet tovább már tarthatatlan! S ha már első buli, téli születés ide vagy oda, nem csak a szűk baráti csapatot hívtuk meg, hanem jöttek az elsős haverok mind, sőt Tüskebökivel és Csupamosollyal kis- és nagycsoportba járó testvéreik is. 

Éreztem én, hogy kilencven négyzetméteren ennyi energiabomba végzetes pusztítást okozhat, ezért jól felkészülve a várható eseményekre, a szomszéd faluban lakó ismerőst megkértem, fuvarozza kertünkbe a pónilovát. Fél öttől hömpölyögtek be a kertkapun a kabátos, sapkás törpikék, s egy-kettőre megtelt élettel a kivilágított kert. A küszöb átléptével egyszerre mintha benyomtak volna rajtuk egy gombot, együttlétük örömét sikítozó futkosással adták tudtára a világnak. 

A póni küldetésének beteljesedése után aztán beáramlottunk a lakásba. Felkészültem a játékmesteri teendőimre, s jó előre beszereztem az ajándékként is szolgáló Tikk-Takk Bumm nevű társasjátékot, amelynek leírásában a lehető legtöbb résztvevő játékos szerepelt. Úgy is tűnt, hogy képes vagyok minden bűverőmet bevetve megállítani az őrjöngést, s körbe ülve megkezdődött a játék. Kezdtem büszke lenni magamra, mit nekem tizenkilenc gyerek, kellő beleérzéssel és aktivitással győznék ennél még többet is. Öt percig tartott, míg az egyik kisfiú közölte, hogy ő inkább zenélni akar, és felpattant. Követte őt az egész csapat, s újra kezdődött a visító futás immár a nappali-konyha-gyerekszoba-fürdő négyszögben. Még mindig volt a tarsolyomban el nem lőtt petárda: az arcfesték készletet magasra emelve újra sikerült megállítani a céltalannak tűnő őrjöngést. Körém sereglettek, s jöttek a kívánságok: pók szeretnék lenni, szellem, Ramszesz, katica, királylány! Nekigyürkőztem, de három perc elteltével a kislányok kikapdosták kezemből a festéket, s átvették a maszatoló uralmat, a kisfiúk pedig ráuntak  a "csajos" " mókára.  Újra  futás...

Ekkor már a forralt borhoz folyamodtam, abból próbáltam erőt meríteni a hátralévő másfél órára. Tudtam, a torta még hátravan mint lehetséges nyugvópont, de azon túl fogalmam sem volt, mivel köthetném le fél percnél hosszabb időre figyelmüket. A bor átmelegített, oszlatta az aggodalmakat, sőt egyre viccesebbnek láttam a leírhatatlan helyzetet. Eljött a köszöntés, két tortával. Ha pók lennék, akkor se tudtam volna kezekkel-lábakkal tartani a szeletelésben diktált iramot. Másfél percig ettek is, viszonylagosan megállapodva az asztal mellett. Aztán elhangzott az egyik bandavezér parancsa: "futás!". Felpattantak, s neki a lakásnak. A tányérokon mintha több torta maradt volna, mint amit odaraktam, csak alaktalanná válva, szanaszét mancsikolva. Újra a forralt borhoz nyúltam. 

Negyedóra után olyan fokra emelkedett a hangzavar, hogy éreztem, ha nem akarok végleg megtébolyodni, s ha el szeretném kerülni, hogy tömeges halláskárosodást szenvedjünk, tennem kell valamit. Hirtelen az jutott eszembe, játsszunk tehetségkutató versenyt! Legyen Ki mit tud! A szőnyeg a színpad, a kanapén üljön a zsűri, az előadóknak pedig sorakozó! Jöttek az attrakciók: bukfenc, kézenállás, sikítás, Mizu-dal... Ám közben a hangzavar nemhogy csitult volna, tovább fokozódott, nincs szó, ami leírhatná, mi zajlott a nappalinkban... Gondoltam, talán táncolhatnánk, egy diszkó sem hangosabb ennél, bekapcsoltam a zenét, s néhány kislánnyal táncolni kezdtem. Bömbölő zene, őrjöngő gyerekek, kakofónia a köbön.

Észre sem vettem ebben a minden mindegy állapotban, hogy megjelent néhány anyuka az ajtóban, akik dermedten figyelték, mi folyik itt. Széttárt karral, énekelve fogadtam őket, s hamar meggyőztem még az absztinenst is, hogy tartson velem egy bögre forralt borra...Már csak az volt hátra, hogy az ünnepelt összefejeljen majdani sógorával, Csupamosoly titkos szerelmével, s egy eddig nem mozgó tejfoga meglazuljon az ütközéstől, majd sorra fogytak a gyerekcipők az előszobából. 

Hogy mi maradt utánuk, arról most inkább nem írok. Mindenkinek a fantáziájára bízom. Azért szerencse, hogy születésnap csak egyszer van egy évben!