Szerző: Fakirma
Az én ultra bölcsész agyammmal aztán tényleg teljes homály az ország és a világ gazdasági-politikai-mittudomén-micsodai helyzete, s jobban fáj, ha a szomszédasszony leminősíti a vadiúj csizmámat (ami nincs, mert közgazdász Ember szerint szarban a haza), mint ha az országgal követi el ugyanezt a disznóságot valami kimondhatatlan nevű szervezet.
Viszont pszichológiai tanulmányaim során a fejembe vésődött egy kifejezés, amit nem bírok felejteni kacifántos hangzása ellenére sem. A kognitív disszonancia redukció egy túlélési stratégia, amire azért van égető szükségünk, mert emberi lényegünkből fakadóan hajlamosak vagyunk elég pocsékul érezni magunkat a bőrünkben, ha az agyunkat egymásnak ellentmondó információk támadják meg. Ilyenkor addig nem nyugszunk, míg ezeket az ellentmondásos tudattartalmakat össze nem békítjük egymással. Így például erős dohányosként igen nehéz elfogadni, hogy a cigi rákot okoz. Hát ez elég szar ügy, mert ugye eszünk ágában sincs idő előtt, kínok közepette bekrepálni, viszont cigi-függők vagyunk, szóval nagy mázli, hogy itt van a szomszédban a nyolcvan éves Józsi bácsi, aki hetven éve dohányzik (ráadásul nem is azt a hiperultralight szuperfüstszűrős változatot szívja, mint amit mi), s olyan fickós, hogy még tavaly Mari nénit is elkapta, s hajnalonként hetyke tüdővel eteti a tyúkokat a kert végében. Tehát, aki dohányzik, nem kap feltétlenül rákot. Kognitív disszonancia a szőnyeg alá söpörve.
Ebből az idétlenül hangzó kifejezésből táplálkozik egy másik - ránk, emberekre nézve nem túl hízelgő - szociálpszichológiai fogalom, a siker-kudarc attribúció is: lelki békénk fenntartása érdekében sikereinket szeretjük magunknak tulajdonítani, kudarcainkért viszont hajlamosak vagyunk másokat felelőssé tenni. Szinte érthetetlen, de ha felebarátunkról van szó, akkor elég rusnya módon pont fordítva működünk (ha az én gyerekem kap ötöst, tuti, hogy zseni, és a gondos anyai odafigyelésem gyümölcse érett be, de ha kapa érkezik a házhoz, nos, akkor is zseni, csak az a rohadt tanár pikkel a gyerekre, mert a gondos anyai nevelésnek köszönhetően az én kis lurkóm nem egy nyalógép, szemben a debil padtárssal, aki ötöst kapott, de csak az öles nyelvcsapásai miatt).
Kicsit félve és halkan kérdezem: országos szinten nem ez a kognitív disszonancia redukció működik? Nem lenne talán konstruktívabb magatartás, ha a gonosz - rajtunk ártatlanokon bosszút álló - bűnösök keresése helyett megkérdeznénk magunktól: jó, jó, hogy mi mindent zseniálisan csinálunk, de nem lehet, hogy most az egyszer valamit egy kicsit mi keféltünk el?