A nagyvárosoknak, így Budapestnek is vannak markánsan elkülönülő, sokszor az ott élők világnézetét is visszatükröző,  s a hasonló gondolkodásúakat mágnesként vonzó körzetei. Similis simili gaudet- tartja az ókori bölcsesség, s ez köszön vissza a városszerkezetekben is. Ahogy a budai Víziváros például hagyományosan a nemzeti elkötelezettségű konzervatívok kedvelt lakóhelye, úgy az újlipótvárosi Pozsonyi út és környéke egyértelműen a liberális, kozmopolita polgárság által favorizált lakó-és szórakozóhely, az itt élő "gyökeres emberek" jórészt zsidó származású értelmiségiek köréből származnak. Olyannyira így van ez, hogy a két említett területen borítékolni lehet a választási eredményeket, s mindenki részvéttel nézegeti az örök-ellenzéki szerepre kárhoztatott "másik" oldal jelöltjeinek plakátjait.
Én itt nőttem fel, de "körön kívüliként", keresztényként és konzervatívként, akire ferde szemmel néztek a járókelők, mikor kokárdát viseltem a 2002-es választások előtt. (Amíg
Tegnapi hír, hogy felújították és átadták a Pozsonyi út egy szakaszát: újra burkolták a járdákat a viacolor őszi lomb verziójával, a járdák mellett virágszigeteket képeztek ki, áthelyezték a trolimegállót és megvariálták a forgalmat. Az itt élő közösségnek újságja is van, Bacher Iván azonos című könyve alapján Újlipócia címmel. Az ott lakók retorikája szerint mindez nem rekonstrukció, esetleg egy Szent István-terv keretében megvalósuló fejlesztés, hanem humanizálás. Újlipócia humanizálása, bármit jelentsen is az.