Úgy alakult, hogy az elmúlt napokban alig volt időm főzni, szerencsére az ovis és iskolai ebédek, a munkahelyi menzák és a nagymamánál elköltött vasárnapi ebéd pótolták a család meleg étel igényét. De tegnap este fürdetés és altatás között nagyon megkívántam egy meleg levest.

Eddig abban a hitben voltam, hogy a leves - no nem az instant!- egészséges és jó dolog, míg egy ismerős orvos nemrég ki nem ábrándított e hitemből. Hosszasan magyarázta, hogy a gyomor természetes savköpenyét feldúlhatja az étkezés elején nagy mennyiségben be(illetve le)zúduló forró lé. Igaziból salátát kéne enni az ebédek elején, ami aztán fel tudja készíteni belsőnket az étkek befogadására. No tessék! Sic transit gloria mundi. Tény egyébként, hogy magyar különlegesség a sokfajta és napi rendszerességgel fogyasztott leves, más népek jóval kevésbé főzik, hogy ennek mi az oka, a fantázia hiánya vagy az egészségtudatosabb konyha, ki tudja? Azért ennek dacára feltúrtam a fiókot és találtam egy instant brokkolikrém levest: forró vizet a kopaszra és bekanalaztam.

 A gyerekek közben körülöttem lábatlankodtak, s kérdezték, hogyan lett a kis tasakból leves?

Aztán felrémlett, amit egykor tanultunk, elmeséltem nekik, hogy már a honfoglaló és kalandozó őseink is készítettek napon szárított hús összetörésével előállított húsporból levest. Bár ez a valóságban inkább csak kedves legenda, de a kicsiknek tetszett. A régi magyarok ugyanis a 16-17. századig egyáltalán nem ettek levest, csak kásával, kenyérlepénnyel fogyasztották a húst. Nem a mienk hát a zacskósleves eredetmondája! De ez sem hagy eltántorítani: a leves mítosza nálunk még töretlen.