Nem hiszem, hogy meg tudnék különböztetni egy jó paprikát a kevésbé jótól, nem tudom, mit várjak- a híres szegeditől, Nem tudom, milyen a jó makói hagyma. Sajnos nem. A fűszerpaprikát nem termesztjük a kertben, teraszon – vajon lehet-e? Az unikummal persze mindenki hamar tisztázza a viszonyát (ki nem állhatom), a pálinka is persze jó, de bizonytalanul kapcsolódnak a magyar identitásomhoz. Elhatároztam hát, hogy ráélesítek a hungarikumokra, kezdve mondjuk nem a pálinkával, legyen inkább a paprika.

Ahonnan elrugaszkodom, az alap a pörköltek, gulyás, uborkasaláta, rántotta megszórása, és talán, ha eljutok a mélységekig, ide térek vissza.

Kezdetnek kipróbálom a nagyanyáink konyhájából ismert paprikás csigát (édesség!!!), ami állítólag nagyon jó! Persze majd nyaralás után, nem most.

Ígérem, paprika vendéglőket nem fogok fényképezni, és nem kezdek szokásos rinyálásba a magyar konyha lisztes rántásból és zsírból való kiemelésének buktatóiról. Bár most hogy mondom, még ez is lehet, de nem úgy. Tudom, hogy az ország harmada örül, ha jóllakik, a másik harmada rég kiművelődött a gasztro-blogokból, a harmadik harmad köszöni, jól elvan. De azért az evés mégis szent dolog, és a főzés az élet élvezete (is lehet), nem ritkán semmiből teremtés, tehát női tartomány.

Addig is olvassatok egy szerb író tollából a „hungarikumokról”:

„Végül előjön a magyar, a hangszerbolt tulajdonosa. Savószínű szeme van, az ábrázata vörös, mintha tojást akarna kierőltetni, tokáját, mint külön kis pocakot, előretolja. (…)

A magyar sarkon fordul, már lépne is vissza a hátsó helyiségbe, ahonnan paprikás illata terjeng (…)

– Minek magának hegedű vagy a gordonka, – kérdezi a bolt mögötti kis szobája küszöbéről visszanézve. Ott vannak a lemezek, a rádió, televízió. A hegedű meg… tudja maga, mi a hegedű? Mintha minden évben innentől Szabadkáig felszántana, elvetne, learatna. Olyan sokat kell szántani egy kicsiny hegedűt, ezzel ni, uram!

És egy vonót mutat, amelyet az öve mellé tűzve visel, mint valami szablyát. Előveszi, és a lószőrt megfeszíti ujjaival, amelyeket a körme tövén gyűrűk pántolnak, mintha körmeit tartanák, hogy széjjel ne hasadjanak és le ne essenek. Aztán a beszédet megsokallva legyint, és továbbindul elfelé. – Mire való ez? – kérdezi a kijáratnál. – Vegyen valami mást; vegyen neki mopedet, vagy kutyát.

Állok makacsul az üzletben, tanácstalanná tesz ez a bizonytalan, csapongó nyelven közölt határozatlanság, amely akár a laktató, de ízetlen étel. A magyar valójában elég jól beszéli a nyelvemet, de afféle csemege gyanánt minden mondathoz hozzácsap egy számomra teljességgel érthetetlen magyar szót is. Így tesz most is, a következőt tanácsolva:

– Hagyja, uram, valami mással szerezzen örömöt a leánykájának. Ez az öröm túl nehéz volna számára. És kései öröm. Kései– toldja meg abból a paprikás szagból. – Hány éves? – kérdi azután üzletiesen.

Eltűnik odabenn, hallom, hogy átöltözik, távozni készül. megmondom neki, hány éves Gelsomina Mohorovcic. Hét. E szám hallatán összerezzen, mintha varázsvesszővel érintették volna. Lefordítja magában magyarra (szemmel láthatólag csak magyarul tud számolni); valami különös illat terjeng a szobában, a cseresznye illata, és látom, hogy ez az illat hangulatának változásaihoz igazodik. Szájában most pipa alakú üveg tűnik fel, cseresznyepálinkát kortyint belőle. (…) a magyar váratlanul ismét szagot vált. Ez alkalommal erős férfiverejtéket érezni; most trikóban van, és egy-egy ősz varkocs lóg a két hóna alatt. Kihúzott egy fiókot, a sarkára ült, elvette tőlem a gordonkát, és játszani kezdett rajta. Elképesztett a ragyogó rögtönzés.”

Egyik kedvenc könyvem, és azért kaptátok, hátha mégsem sütök semmit, ne maradjatok üres kézzel. De az is lehet, hogy az egész témába azért kezdtem bele, hogy itt lukadhassak ki. Majd meglátjuk. Üdv. Szofi