Miért törvényszerű, hogy egyik érzékszervünk úton-útfélen ki legyen téve nem kívánt betolakodók hatásainak? Ultra-civilizált világunkban szinte semmit nem lehet már anélkül csinálni, hogy tevékenységünket ne kísérje valamilyen zene vagy zene-szerű ritmusos elegy. Legdurvább példája talán a vásári vidám(?)park. Egy tenyérnyi területen felállított négy-öt (rendkívül ízléstelenre festett) masina mellett gigantikus hangszórókból ömlik az emberi tűréshatárt súroló műanyagzene. Mindezt 3-10 éves kicsiknek és szüleiknek! Miért is?! Nemhogy nem vonzza, szabályosan menekülésre készteti a még ép eszét el nem vesztett érdeklődőt. Aztán az élményfürdők: az öltözőtől az élménymedencéig mindenütt zene, zene és zene. Az éttermekben szintén. Rosszabb helyeken csak azt érezzük, hogy meg-megremeg a leveseskanál a kezünkben, miközben figyelmünket az veszi végsőkig igénybe, hogy megpróbáljuk asztaltársunk szájáról leolvasni, mit is szeretne mondani. Ha elmélyülten szeretnénk vásárolni, füldugót kéne magunkkal vinni. Egyik boltból a másikba érve olyan hangeffektus-váltások kísérnek, amik az erősebb idegzetűeket is megviselik. A minap kisfiam elsős taneszközeit válogattam egy boltban, s a félfamentes rajzlapot keresve csak azt éreztem, hogy valamiért egyre idegesebb vagyok. Aztán rájöttem, hogy megint a túl hangosra csavart zene okozza az érzelmi zavart.
De nincs menekvés a liftekben, a benzinkutaknál, a mélygarázsokban és a vécékben sem. Orwelli hangulat. Mossák, mossák az agyat. De kik? És mi a cél? Ha a fogyasztás, nálam nem jön be. Menekülök a csönd felé. (Lotte)