Tegnap, munka után összefutottunk Szofival a belváros egyik terén. Az a fajta találkozás volt, aminek nincs értelme, de jól esik. Nála kettő, nálam egy gyerkőc volt. Ők se voltak csúcsformában, mi sem voltunk topon. Tulajdonképp mind az öten nyűgösek és reménytelenül fáradtak voltunk. (Utóbb rájöttünk, hogy egy front hatása befolyásolt minket: mikor pár óra múlva elkezdett esni, felszakadozott bennünk is a nyűglődés felhője.) Egyszer csak Szofi felszaladt valamiért a lakásukba, ahonnan pár perc múlva egy piros, teli bögrével tért vissza. Frissen főzött kávé volt benne, tejjel, épp ahogy szeretem. Nekem hozta. Nem ezt hívjuk barátságnak? (Lotte)