Csak a születés bizonytalan, a halál biztos. Demográfiai folyamatokkal foglalkozó sorozatunk befejező részében Kamarás Ferenc összeállítása alapján most a magyarországi halálozási mutatók és halálokok alakulását tekintjük át. Elvégre, nem árt tisztában lenni azzal, milyen esélyeink vannak az életre, az egészségben eltöltött évekre, betegségre és végül a halálra.
A születések mellett ugyanis a halálozások jelentik azt a népmozgalmi eseményt, ami alapvetően befolyásolja a népesség számát és összetételét. Miután ez minden esetben apasztja a népesség lélekszámát, ezért a sorozat korábbi részeiben felvázolt folyamatosan csökkenő népesség esetén mértéke különleges figyelmet érdemel. Miután a népesség öregedése feltartóztathatatlanul zajlik, ez önmagában is növeli a halálozások számát, mivel az elhunytak 80%-a a 60 év feletti lakosok közül kerül ki, akiknek aránya folyamatosan emelkedik az össznépességen belül.

A halálozások száma az 1960-as évek második felétől harminc éven keresztül alapvetően emelkedő irányzatot mutatott. A '70-es évek elejétől több mint 20 ezer fővel emelkedett  az elhunytak száma 1980-ra, majd az ezt követő két évtizedben az évenkénti 140 ezer fő fölött mozgott. A maximumot  1993-ban, a halandóság "fekete évében" 150,2 ezer elhunyttal érte el. 1993 és 2000 között aztán jelentősen, közel 15.000 fővel csökkent a halálozások száma, majd 2011. újabb fordulatot hozott, mivel 36 év után először esett az elhunytak száma ismét 130 ezer fő alá.
Ez aztán 2011-ben az eddig mért legmagasabb értékeket eredményezte a születéskori várható élettartam tekintetében: a nőknél 78,2, a férfiaknál 70,9 évvel. Ez azt jelentette, hogy a nők 4,5 évvel, a férfiak pedig 6,4 évvel remélhettek többet, mint 1993-ban.

A férfiak évenkénti halálozásai - egészen a közelmúltig - mindig felülmúlta a nőkét, miközben az össznépességen belüli arányuk mindvégig alacsonyabb volt, mint a nőké. Ehhez képest nagy változást hozott a 2010-es esztendő, mikor hosszú időszak után először az év során kevesebb férfi hunyt el, mint nő. Ennek oka, hogy egyfelől a férfiak halandósága erőteljesebben javult, mint a nőké, másfelől pedig a női népesség korösszetétele  jobban öregedett. 

A fiúk, illetve a férfiak halandósága valamennyi életkorban -  a magzati életkort is beleszámítva - magasabb, mint a nőké. Talán ennek sorsszerű kompenzálása, hogy a fogamzásnál mindig több a fiúmagzat, s több fiúgyermek is születik, mint leány. A legmarkánsabb különbség a nemek mortalitásánál a 15-74 év közötti életkorban van, ahol a férfi mortalitás több mint kétszerese a nőkének. Ugyanakkor az elmúlt tíz évben mérséklődött a különbség a középkorú férfiak és nők között, elsősorban a 35-54 éves férfiak javuló halandósága miatt. Ugyanakkor a nemek közti különbség nemcsak a férfiak javuló tendenciái miatt csökken. A középkorú nők ugyanis kezdik elveszíteni korábbi stabil előnyüket a férfiakkal szemben, mégpedig azért, meg életmódjuk, életvitelük, munkatempójuk, az őket érő stressz mértéke miatt is egyre inkább hasonlítanak a férfiakhoz. Ezt hozta a gender mainstreaming a halálozásban.
A halálozási rizikófaktorok közül az egy éven aluliak esetén a csecsemőhalandóság mértéke az elmúlt ötven évben a kilencedére esett  vissza: 1961-ben tízezer újszülött közül 440 halt meg egyéves kora előtt, míg 2011-ben 49 hunyt el egyéves koráig. Ez is sok, van még hova fejlődnünk. (Milyen szörnyű erről ilyen hideg tényszerűséggel írni!) A magyar halandósági viszonyok speciális jellemzője, hogy a középkorú lakosok mortalitása a csökkenés ellenére még mindig magas, mely további feltétlen javulásért kiált.
Ugyanakkor a várható élettartam emelésének nem lehet csak az a célja, hogy tovább éljenek az emberek, legalább ennyire fontos az is, hogy a megnövekedett élettartamot, milyen egészségi állapotban, milyen életminőségben élik le. Ennek vizsgálatára fejlesztette ki a demográfia az egészségben leélt várható élettartam mérőszámát. A vizsgálatok alapján 2011-ben a születéskor várható átlagos élettartam hosszának 75, illetve 81%-át élnék le egészségben a nők, illetve a férfiak. Ez azt jelenti, hogy a nők a születéskor várható 78,2 évéből 58,8 évet, a férfiak pedig a 70,9 évéből 57,3 évet élnének le egészségben, a fennmaradó időszakot pedig betegségben vagy korlátozottsággal terhelten.
A két vezető halálok a keringési rendszer okozta  halálozás, valamint a daganatos megbetegedésekből eredő halál. E két halálok felelős a az összes halálozás csaknem háromnegyedéért, ezen belül vezető szerepe a szív- és érrendszeri betegségeknek van. Ugyanakkor ezek aránya fokozatosan csökken, míg a  daganatos megbetegedéseké növekszik. Jelentősen csökkent a baleseti halálozások száma és az erőszakos halálokoké, ám az ezredfordulót követően egyértelműen nőtt a légzőrendszer betegségeiben elhunytak részaránya.

Azt szeretem, ha minden van. Sokáig alvás, lézengés, otthoni összebújás, játék és még program is. És ez így is lenne, ha valaki addigra eltüntetné a bokáig érő bizbasz tengert, a szekrényből csak válogatni kéne a szett ruhákat, a konyhából a csillogó keverőtálakat. Azért többnyire mégis minden megvalósul, csak koszfoltos lesz az idill. (Szofi) 

Nagyon vágyom egy igazi, semmittevős, sokáig (na jó, legalább mondjuk fél kilenc-kilencig) ágyban maradós, nyugodalmas hétvégére! (Nálunk ez már ott elbukik, hogy a gyerekeink sosem alszanak hétnél tovább, hétvégén pedig még ennél is hamarabb kipattan a szemük.) Aztán az űzött hétköznapok után a meglazult társadalmi kapcsolatainkat is ápolgatni kell ilyenkor, s ilyenekből - ahogy cseperednek - a gyerekeknek is egyre több van. Minden hétvégére jut zsúr, iskolai- vagy ovis elfoglaltság, aztán ott a templom, legalább egy családi program, no és a mi szociális kapcsolataink fenntartása. Ha kiszállunk, valaki megsértődik, s húzhatjuk a nyakunkat. Ez a főzéssel, leckeírással és egy kis plusz angolórával súlyosbítva azt eredményezi, hogy alig várjuk a hétfőt, hogy végre a munkahelyen kipihenjük (?) a hétvégét. (Lotte)
Szeretek otthon lenni, sajnos a hétvégéim rendszerint zsúfoltabbak a hétköznapjaimnál is. Legjobban a hétfő reggel 9 órát szeretem, amikor a gyerekek háromnegyede biztonságos távolságra tőlem az intézményekben fejlődik. (Fakirma)

Én képtelen vagyok a rendszerességre, hogy  mondjuk vasárnap mindig...de valamikor, valami extra van. Sajnos a többiek tőlem függenek, így többnyire az, amit én nagyon megkívántam a héten. A valami extra nagyjából azt jelenti, hogy legális sütifalás. (Szofi)

Megszoktam, hogy vasárnap leves-főétel-desszert hármas egységen alapuljon az ebéd, s ha nem is jár feltétlen nagy eszem-iszommal, de a ráfordított idő alapján mégiscsak babrásabb ügy a hétvégi étkez(tet)és. Igazán felszabadító érzés viszont, ha másnál ebédelünk vendégségben. (Lotte) 
Többet eszem, mert Ember zseniálisan főz. De többet is mozgok, mert Ember zseniálisan vigyáz a gyerekekre, amíg én futok. (Fakirma)

Pizsamában, vagy otthon is szexisen?
Van egy neméranevem felvezető időszak, amit aztán a csúcspont követ. A felvezető köröknél benne ragadunk a pizsamában, aztán megszépülünk. Előfordul, hogy a csúcspont igen későn következik be...Egyetlen dolog tilos: a melegítő. Ez nálam fóbia. (Szofi)

Az egész napos pizsamázás nagyon lehúzó dolog, kicsit bele is betegszik az ember. Úgyhogy átöltözöm, de nem tudom a cicanadrág és a póló mennyire számít szexis viseletnek? (Lotte)
A pizsama szerintem nagyon depressziós viselet, éjszakára is inkább szabadidő nadrágot húzok, ujjatlan pólóval. Szerintem ebben is szexi tud lenni a nő, legalább is Ember nem panaszkodik. (Fakirma)

Nálunk csak a naptári ünnepek a biztosak, néhány fontos barát viszont lényegében megközelíthetetlen hétvégén - ez kissé idegesítő. Lehet, nekünk is szervezettebb társadalmi életet kellene élni? (Szofi)

Naptármódszer, hetekre előre, amit dúsítunk néha spontán elemekkel. (Lotte) 
Annyira sűrű a program, hogy spontán módon legfeljebb a belünk lóg a kimerültségtől... (Fakirma)

Szombat vagy vasárnap?
Amikor dolgoztam, azonnal visszatért az a kegyetlen verkli, hogy pénteken eldobjuk a szerszámot és felelőtlenkedünk, a szombatnak minden perce arany, a vasárnap pedig egyre súlyosabban telepszik a mellkasra. Rettenetes. És milyen mérges voltam, amikor a többiek letojták, hogy mindent szombaton várok tőlük,és kisétáltak a szent szabadnapomból. Eléggé utáltam a munkámat. Most sokkal jobb, de még mindig szombat. (Szofi)

Szombat, alapvetően gyerekkori gyökerekkel. De most is az iskola árnyékolja le a vasárnapot, ilyenkor újra tízórai csomagolás, ceruzahegyezés, leckeátnézés. Brrr. (Lotte)
Óh, én legalább annyira örülök a hétvége kezdetének, mint a végének. Mindig reménykedem, hogy most valami új kezdődik az életemben. (Fakirma)

Számítógép vagy nélküle?
Számítógép mindig figyel, de konkrét programmal ki lehet űzni. (Szofi) 
Hétvégén kicsit lazít, de azért nem tűnik el teljesen. (Lotte) 
Hétköznap napokig be se kapcsolom a gépet, hétvégén próbálom utolérni magam. (Fakirma)

Városi vagy zöld program?
Van, aki nagy akciókat szervez, mi ritkán. Ha jó az idő, akkor is a városi zöldig jutunk csak. (Szofi) 
Mikor kicsi voltam, szinte minden hétvégén kirándultunk a budai hegyekbe. Most ritkán megyünk, nagyon más a ritmusunk, mint a régi időké - sajnos. (Lotte) 
Szeretjük hétvégére itt hagyni a városi életünket, szívem szerint minden hétvégén lelépnék. (Fakirma)

Csak tudnám, miért vált ki belőlem újra és újra intenzív érzelmeket, ha valami nagyon fontos külföldi szervezet nagyon független képviselője nagyon aggodalmas arccal nagyon félti a magyar demokráciát, miközben a honi újságírók jelentős része nagyon gyorsan, nagyon sokszor és nagyon előkelő helyen tudósít minderről - örvendezve, hogy új delikvens akadt horgukra, aki ismét megtörölheti becses lábát bennünk.

A lelki egészségünk védelme miatt is felesleges (lenne) a bosszankodás, hisz oly sokszor megtörtént már mindez. Végtelenül egysíkú a lemez, álmunkból felébresztve is tudjuk sóhajtani az érveket: Gyöngyöspata nevét, az általános romaellenes közhangulatot, az antiszemitizmust, meg úgy egyáltalán a fékek és ellensúlyok billegését. A sötét árny pillanatok alatt rávetül a magyar ugarra...

Most épp a Norvég Helsinki Bizottság adott ki jelentést "Veszélyben a demokrácia és az emberi jogok Magyarországon" címmel. A szervezet vezetője, Bjorn Engesland az indexnek elmondta, legfőbb törekvésük, hogy "továbbra is nyomás alatt tartsák a magyar kormányt, hogy az tartsa tiszteletben a demokratikus értékeket". (Egyébként pedig irgum-burgum, jusson több pénz a Norvég Alapból az emberi jogokkal foglalkozó civil szervezeteknek.)
Figyelmesen olvastam Engesland úr aggodalmas szavait, miszerint "a magyar politikai kultúrában, amiben a demokratikus gondolkodás még nem vert elég mély gyökeret gondot jelent a kisebbségek tisztelete, és ez igaz a politikai gondolkodásra is (...), s a szélsőjobbos csoportok erősödése is ijesztő fejlemény".  Aztán eszembe jutott a 2011-es nyári tragédia. Hetvenhét ember halt meg és kétszáznegyvenen sebesültek meg. Nem az elmaradott Magyarországon történt, hanem a fejlett Norvégiában.
Ahol a szélsőjobboldali tömeggyilkos azóta is vígan tölti 21 éves börtönbüntetését, miközben a kávéja hőfokát és a reggeli fogmosásra rendelkezésre álló kevéske időt kifogásolja a mélyen demokratikus börtönvezetéssel levelezve. Vajon az áldozatok gyászoló hozzátartozói hol éreznének nagyobb demokrácia deficitet: az elmaradott közép-európai országban vagy odahaza?

A következő gondolatokat Pál Feri atyától kölcsönzöm erre a napra, és ne húzzátok a szátokat, hogy a szerelemről nem tudok valami belevalóbbat, mint éppen egy papot idecitálni. Feri atyában az a jó (többek közt), hogy sosem kerül ellentmondásba a papságával, az elköteleződésével, a kereszténységével, ugyanakkor hallgatóként nem kell ebben a tekintetben közös platformon lenni vele ahhoz, hogy tanuljunk tőle. Még a szerelemről is, higgyétek el!

Az ötletért pedig köszönet kedves Sógorsinak, aki a videót mutatta, és akivel húshagyó keddi fánksütögetés közben, míg a fiúk szalonnákat és kolbászokat tüntettek el, jól ki lehetett tárgyalni a témát.

(Emellett sejtem, hogy lesznek olyan olvasóink, akik felkapják a fejüket a hittanos szerelemből házasság témakörnél.)

Feri atya az érett szerelem feltételeként három tényezőt sorol fel: szenvedély, elköteleződés, intimitás.

Ez a három dolog szükséges az érett szerelemhez mindkét fél részéről. Mindhárom olyan dolog azonban, ami nem csak úgy van, vagy nem csak úgy jön, hanem egy bennem levő készség függvénye. Lehet bennem nagy a szeretet, vagy szerelem, de hiányozhatnak belőlem az érett szerelem megéléséhez való készségek, mint az intimitásra, szenvedélyre, elköteleződésre való készség. Valószínűleg, valamilyen korábban összeszedett sebzettségem, hiányom következménye, ha így áll a dolog.

A jó hír az, hogy ezek a készségek fejleszthetők. A csíra nyilván mindenkiben ott van, csak aztán valahogy gátakat növesztettünk a fejlődése elé. (A sebeink felismeréséhez és gyógyításához nagy segítséget kaphatsz Feri atyától, ha hallgatod, vagy a könyveit olvasod. Szerintem, a könyvek közül a Tükör által világosan, és a legutóbbi A szorongástól az önbecsülésig  zseniális. Olyan, ami nem csak szétszed, meg okosít, de tényleg segít is. Ez személyes ajánlás, nem reklám. Volt, amit nem olvastam, és volt, ami kevésbé tetszett.) 

Feri atya nem tagadja, hogy létezhet jó és tartalmas kapcsolat, szép és értékes élet úgy is, ha a háromlábú szék egyik lába rövidebb, és kicsit lejt az ülőke, de fel kell készülnünk arra, hogy a hiányzó elem valamilyen formában fel fog bukkanni. És esetleg ilyenkor születik igazi szerelmi háromszög. (Egyébként papokra és apácákra, mint minden emberre, szintén érvényesnek tartja ezt a  hármasságot.)

Érdemes meghallgatni a videót, ahol az előadásban mindhárom fogalmat kibontja, szerintem jó kis rendszerező lesz a fejünkben, meg a szívünkben.Alig több, mint tíz perc.

Egyébként meg, jó Valentin napot mindenkinek, aki pedig ünnepli is valahogy, annak kívánom, hogy jól süljön el a szívecske akció. Ha pedig nem sült el semmi, ne sértődjön meg!

Hétfőn indult a Házasság Hete rendezvénysorozat, közeleg a Valentin-nap is. Ki-ki ízlése szerint válogathat az ünneplés apropóiból, de a lényeg valahol ugyanaz: ezúttal társunkra figyelünk. Az üzleteket ellepték a mindenféle anyagú piros szívecskék, tarolnak a virágárusok és a szállodai kényeztető wellness hétvégék zsúfolásig teltek.
De vajon hogyan is állunk a párkapcsolatokkal: mennyire vágyjuk a tartós kapcsolatot, mennyire kötelezzük el magunkat, s merünk-e egyáltalán családalapításba vágni vagy szívesebben töltjük fiatal felnőtt korunk jelentős hányadát a mama-hotelekben?

A KSH tanulmányára épülő sorozatunk az általános magyar népesedési helyzet és a gyermekvállalással kapcsolatos magatartásformák változásának bemutatása után ez alkalommal a párkapcsolatokat vizsgálja Kamarás Ferenc demográfus összeállítása nyomán.

Sok-sok ideje a családalapítás legáltalánosabb módja a házasságkötés. A mai fiatal nemzedékekre azonban ez a megállapítás már korántsem igaz. A családi állapot egyre inkább a demográfia "puha" jellemzői közé tartozik, s a párkapcsolatok vizsgálata is sokkal nehezebb, hiszen ezek létesítése és felbomlása fokozatosan kikerül a hivatalos statisztika látóköréből, mivel a párkapcsolatok korábban nem tapasztalt, változatos formái alakulnak ki.
Ezzel párhuzamosan a házasságkötések száma évtizedek óta határozott csökkenő trendet mutat, mely időszakonként zuhanórepülésbe megy át. A '70-es években átlagosan 97 ezer házasságot kötöttek évente, ami a '80-as évekre 73 ezerre, a '90-es évekre 53 ezerre, s az ezredfordulót követő évtizedre 43 ezerre esett. A mélypontot a 2010-es év jelentette, mikor mindössze 35,5 ezer házasságkötés történt.
A menyasszonyok átlagos életkora is nagyon megváltozott a házasságkötés pillanatában: míg 1990-ben még 20 évesen, napjainkra 27 éves korban kötöttek leggyakrabban házasságot a menyasszonyok (2011-es adat). Ilyen mértékű változás a házasságkötési magatartásban korábban soha nem volt megfigyelhető. A vőlegények életkora is hasonlóan nőtt, együtt öregedtek a menyasszonyokkal, azzal, hogy átlagosan 2,7 évvel idősebbek ma is a menyasszonyoknál.
A fiatalon, nagy számban kötött házasságok ma már nem jellemzőek, s nem látszik a törekvés arra, hogy ezeket az elmaradt frigyeket később pótolják. Azaz itt (szemben a gyermekvállalásnál tapasztaltakkal) nem csak halasztásról van szó, hanem a házasság akaratlagos vagy kényszerű elkerüléséről, s házasság intézményével szembeni komoly fenntartásokról.
Házasságot többször is lehet kötni, a demográfia mégis kitüntetett helyen kezeli az első házasságot, s ezen belül a női első házasságot - alapvetően a születésekhez kötődő volta miatt, illetve a házas és nem házas termékenység jellemzőinek vizsgálata miatt. A női első házasságkötésre vonatkozó mutató azt fejezi ki, milyen valószínűséggel kötné meg első házasságát egy nő akkor, ha olyan intenzitással/gyakorisággal lépne házasságra, mint ahogy azt a vizsgált év hajadonjai ténylegesen teszik. A mutatót 50 éves korig, a szülőképes kor potenciális felső határáig számolják, s teljes első házasságkötési arányszámnak nevezik a demográfusok. A szám megmutatja, hogy a nők mekkora hányada maradna jogilag hajadon akkor, ha 50 éves koráig a vizsgált év házassági jellemzői érvényesülnének.

Az 1990-es évek elején a hajadonok több mint háromnegyede kötött házasságot 50 éves koráig. Ez az arány 20 év alatt felére esett. 2011-ben a hajadonok mindössze 39%-a lépne házasságra szülőképes kora végéig, azaz több mint felük jogi értelemben házasságkötés nélkül élné le életét!
Ez azt jelentené, hogy a házasság, mint a párkapcsolatok legáltalánosabb és egyelőre legbiztonságosabb formája elvesztené több évszázados hegemóniáját, és helyette más házasságon kívüli párkapcsolati formák válnának uralkodóvá, esetleg maga a tartós párkapcsolat válna periférikus jelenséggé a kényszerű vagy önként vállalat szingli életmód terjedése miatt.
Egy nemzedék alatt paradigmaváltás történt a házassági mozgalom területén. Nehéz kimutatni, hogy ennek okai közt az önként választott vagy a kényszer szülte megoldások dominálnak-e? Az biztos, hogy az okok között szerepel a házasság intézményével szembeni bizalmatlanság; a "papír nem fontos" ideológia, a tartózkodás vagy félelem a felelősségtől, a hosszútávú kötelékektől; a negatív családi élmények a szülői válások miatt; a párválasztási lehetőségek beszűkülése; a "házassági piac" feszültségei (a fiatal nők képzettebbek, mint  a hasonló életkorú fiúk) és a partnerrel szembeni elvárások változása.
A párkapcsolatban élők száma nem olyan arányban esett ugyanakkor vissza, mint a házasságban élőké, miután az élettársi kapcsolatok gyorsan terjedtek: 1990 és 2005 között több mint háromszorosára emelkedett számuk  a szülőképes korú nők között. Ez az adat is azt sugallja, hogy az együttélés helyettesíti a házasságot, s az élettársi kapcsolatok kevésbé próbaházasság jellegűek, azaz egyre ritkábban követi őket házasságkötés. Ugyancsak jelentősen nőtt a házasságon kívül született gyermekek aránya: 1990-ben ez 13,1% volt, 2011-re 42,5%-ra emelkedett. Jelenleg az első gyermekek közül 48% születik házasságon kívül. Míg a '80-as években még az volt jellemző, hogy az áldott állapotban lévő menyasszonyok a házassággal legalizálták a már megfogant gyermeket (egynegyedük már kisbabát várt a házasságkötéskor), addig mára ez nem játszik kényszerítő vagy sürgető szerepet, s társadalmilag is elfogadottá vált a házasságon kívüli gyermekvállalás.
A szülőképes korú nők között napjainkra kisebbségbe kerültek a házasságban élők (2012-ben 38,6%) a nem házasokkal (61,4%) szemben. Ilyen korábban soha nem fordult elő! Ez viszont azt is jelenti, hogy azon népességcsoport aránya csökkent, akiknek magasabb a termékenysége és alacsonyabb a halálozása. A házasok termékenysége ugyanis több mint kétszer akkora, az életkor szerinti mortalitásuk pedig mintegy kétharmada a nem házas népességnek. (Egy modellszámítás szerint, ha a szülőképes korú nők 2001. évi családi állapot szerinti összetétele megmaradt volna, egyharmaddal több gyermek született volna, még a mélypontot jelentő 2011. évben is.)
A párkapcsolatok stabilitásával kapcsolatban elmondható, hogy a válások száma a '80-as években tetőzött, mikor évente csaknem 28 ezer  házasságot bontottak fel a bíróságok. Mára ugyan a házasságkötések alacsony száma miatt ez az abszolút válási szám csökkent, de megállapítható, hogy az egyre ritkábban kötött, kevés házasságból is egyre több végződik válással. A statisztikák egyébként nem a mitikus 7. évet tekintik kritikusnak a házasságok életében, hanem a 3., 4. évét, illetve kétszeresére emelkedett az ezüstlakodalmat (25 év) követően is a válások száma. A válások több mint kétharmadánál egyébként a feleség kezdeményezi a bontópert, s a közös kiskorú gyermekek elhelyezése 90%-ban a volt feleségnél történik. 2012-ben a felnőtt népesség 11,1%-a volt jogilag elvált családi állapotú.
A követéses vizsgálatokból világosan kiderül, hogy a házasságok magas bomlékonysága mellett is az élettársi kapcsolatok még sokkalta instabilabbak. Ez utóbbiaknál ugyanis kétszer-háromszor akkora volt a megszakadt kapcsolatok aránya, mint a válásoké. Egy másik vizsgálat pedig arra a meglepő következtetésre jutott, hogy a közvélekedéssel szemben az együttélést követő házasságok kevésbé stabilak, mint azok, ahol a párok nem éltek együtt házasságukat megelőzően.
Összességében elmondható, hogy a népesség csökkenésével és öregedésével párhuzamosan egyre inkább mérséklődik a házaspáros családok, illetve a házasságban élő párok száma és népességen belüli aránya, ami a demográfiai folyamatok szempontjából nem ígér túl sok jót.

Farsangi mozaik a középkori vásárból

Régmúlt farsangok idején ámulva néztem gondterhelt anyámat, ahogy sóhajtozva görnyed a félig kész sárkány jelmez, vagy a hatalmas papírkalap felé. Gyerekfejjel az jutott eszembe, milyen szar lehet anyának lenni, ha ilyen csacskaságokra kell az időt fecsérelni. És persze mindig megnyertük a jelmezversenyt, mi boldogok és büszkék voltunk, anyám arcán azonban csak a megkönnyebbülést láttam, végre vége a farsangi hajcihőnek. Emlékszem, egyszer kenguru jelmezt készített nekem, s a pocakomon a gyerekülőkébe a húgom volt bébikenguruként beszerelve. Egykori osztálytársaim még most is emlegetik, milyen cukin ugrabugráltam.

Mostanság farsangok tájékán már nem ugrabugrálok olyan cuki módon. Jóanyám lefőzött jelmezkészítésben (is), a kézügyesség nem öröklődött, csak a mártír szellem. Otthon arra tanítottak, hogy halál ciki a jelmezkölcsönzőből beszerezni a Chaplin jelmezt, ahhoz viszont senki nem adott tehetséget, hogy magam készítsem a keménykalapot. Életem fő műve a kannibál szerkó volt: Szendvicsgyereket bemázoltam tetőtől-talpig barna arcfestékkel, összevarrtam néhány kukorica levelet fűszoknyának és teletömtem egy lábast Királykisasszony babáinak végtagjaival. Azóta hiába várom az ihletet, így jobb híján a túlélésre játszom.

Az idén minden gyanúsan simán ment, gondolom, az egészséges egyensúly kedvéért majd az anyaság más aspektusában kerülök szopóágra.
Bendő szociális inkompetenciája kamaszkorára kiteljesedett: nem vesz részt semmiféle közösségi mulatozásban, csak a többi perifériára sodródott pajtásával vív véres csatákat a Trónok harcában vagy a Civilizációban. Farsang tájékán elfelejtek aggódni amiatt, hogy elsőszülött fiam libidóját kizárólag a dobókockák és az akciókártyák korbácsolják fel, s hálás megkönnyebbülés önti el a szívemet, hogy nem akar fél lábú kalóznak öltözni.
Szendvicsgyerek, az igazi partiarc, már keményebb dió, de idén ezt is simán megúsztam. Ő lelkesen készült a retro-farsangra, én lelkesen világosítottam fel, hogy idén tehetséges vívógyereknek fog öltözni, no persze nem az iskolai bulin, hanem az Olimpicin a Vasas pályán. Megértette, és ehhez tartotta magát.
Farkas-Ojó szellemileg elérte azt a kritikus kort, amikor a gyerekek hirtelen megsejtik, hogy valami jóból akarják kihagyni őket. Hála a rakás túlkoros testvérnek, no meg Bogyó és Babócának, kislányom már konkrét elvárásokkal érkezett az idei farsangi etapba. Labilis lelki állapotomra hivatkozva idén megtagadtam a babamama farsangon való részvételt, szerencsére akadt egy nemes lelkű rokon, aki hátrányos helyzetű kislányomat elcipelte a fergetegpartira. Egy pillanatra ugyan elbizonytalanodtam, amikor végignéztem nővére kinőtt tornadresszében virító Ojókámon, ahogy tüllszoknyájára lógó pocakján végigfolyik a kakaó és a tojásrántotta, majd arra jutottam, hogy a dagadt balerina is balerina, és egyébként sem én fogok égni a farsangon a gyerekkel. Oké, utólag elismerem, szerencsésebb lett volna szellemnek öltöztetni, de most már mindegy, ezen is túl vagyunk.
Királykisasszony farsangját persze nem úszhattam meg ilyen könnyedén. Szerencsére már akadt alkalmam megtanulni, hogy nem azért jár óvodába a gyerek, hogy hétköznapjaimat idióta módon munkára fecséreljem. A vérbeli waldorf anyának péntek délelőtt nem a hivatalban, hanem az óvodai farsangi mulatságon a helye. Tettem azért egy bátortalan kísérletet arra, hogy - ha már nem lehet a délelőttöm gyerekzéró, legalább csak - passzív résztvevője legyek a vidám eseménynek. Csúfos kudarcot vallottam: a buzgó szülők között kitört a dögvész, és a lebetegedettek helyére előcibálták a magamfajta sunnyogós lébecolókat. Így kerültem a büfébe málnaszörp és sárgarépás süti-osztogatónak Anyus menyasszonyi ruhájában. Minden rosszban van valami jó: például kiderült, hogy nem én mentem férjhez a világ legaszexuálisabb ruhájában. A farsangi téma egyébként a középkori vásár volt, s én szegény parasztasszonynak öltöztem, nagyon hitelesen. Királykisasszonynak szintén blogbarátnőmnél túrtam egy kötéltáncos cuccot. Sajnos Anyusék percentilis tekintetében zorkón állnak, biztos, hogy jövőre az én jól táplált kislányaim nem férnek bele a jelmezeikbe.
De most még ezen nem agyalok. Az idei farsang ügyesen kipipálva, egyetlen új ősz hajszál nélkül. Húsvétig pihenek, és várom annak a jószívű blogolvasónak a jelentkezését, aki nyusziruhában ment férjhez..