Más rendes családokhoz hasonlóan mi is készülünk az ünnepekre. Nem csak a titkos csomagok gyűlnek a szekrények tetején, hanem lélekben is igyekszünk a toppon tartani magunkat. A küzdelem  távolról sem zökkenőmentes, de hülyén is érezném magam, ha az lenne. Mellesleg így is elég hülyén érzem magam. Mifelénk az adventi koszorúval kezdődik az ünnepi cívódás sorozat:

A gyertyák egymás mellett katonásan, vagy a koszorún szimmetrikusan elosztva álldogáljanak?
A lányok születése előtt az egyik évben az egyik, a másik évben a másik fiú menedzselte a koszorúnkat, így általában egészséges mennyiségű balhéval úsztuk meg a kreatív hadműveletet. Négy gyerekkel a vetésforgó idióta ötlet lenne, az egyszerűség kedvéért idén én vettem meg az ikeás gyetyákat, ragasztópisztolyozás helyett egy cserépedényt szórtam tele fenyőgallyakkal, a gyerekek pedig kedvükre ganajkodhattak a karácsonyi díszek között. A végeredmény esztétikailag hagy némi kívánni valót maga után, viszont koszorúnk gyorsan, olcsón és feszültségmentesen nyerte el végső formáját:



Az innovatív koszorúnkkal már csak a napi ünneplést kell túlélni. Döbbenetes látvány, ahogy gyerekseregem a legmeghittebb pillanatokat spontán módon pokollá varázsolja. A koreográfia minden évben hasonló, a hétköznapi élet kérdéseiben amnéziát mutató gyerekeim adventi koszorú témakörben semmit sem felejtenek. Nap nap után kényszeresen küzdik magukat végig a sarkalatos kérdéseken:
Ki gyújtja meg a gyertyákat?
Kinek a szobájában gyújtja meg?
Mivel gyújtja meg?
Ki ül a mama ölében?
Énekelünk-e?
Mit énekelünk?
Mit nem énekelünk?
Ki tépte ki tőből a harmadik gyertyát?
És a negyediket?
Miért olyan gonosz a mama, hogy nem engedi az összes gyertya meggyújtását?
Ki púzott és miért olyan büdöset?
Véletlenül vagy szándékosan vágta orrba Szendvicsgyerek Királykisasszonyt?
Miért gyulladt ki Ojó haja?
Ki fújja el a gyertyát?
Ki dugja bele a viaszba az ujját?
Hideg víz alá kell-e tenni az égett ujjat?
Ki gyújtja meg ismét a gyertyát?
Ki fújja el?
Ki köpött le kit?
Így megy ez Karácsonyig. Szenteste harcedzett koszorúnk egy sarokba húzódva adja át a terepet a karácsonyfának, mely új perspektívákat nyit a testvérháborúban.
Aztán beköszönt a sivár január, és én megkönnyebbülten számolom fel a karácsonyi kellékeket, végre ránk szakadnak az unalmas hétköznapok. A gyerekek pedig békés egyetértésben kezdik el a nyivákolást:
Mikor lesz megint Karácsony? 
Mikor csinálunk adventi koszorút?
Mennyit kell aludni, hogy meggyújtsuk az első gyertyát?
Mert az adventi várakozásban édesmindegy, hogy ki gyújtja meg és ki fújja el, miért vágja orrba és égeti meg, mit énekelünk vagy nem énekelünk, a csodálatos az egészben, hogy mindezt együtt csináljuk. És ez az öröm - ugyanúgy mint más rendes család életében - mifelénk  szomorúan ritka állapot.