Szeltem át metróval a várost, föl-le szálltak a tizen-huszonéves fiúk és lányok, épp iskolaidő vége volt. Az ovi-iskola-munkahely körforgásban ritkán látok fiatalokat, most jólesően néztem hamvas arcukat, a gyerekkor és felnőttkor határán egyensúlyozó alkatukat.

E nézelődés közben aztán feltűnt valami. Valami markáns változás a "mi időnkhöz" képest. Ez pedig a fiúk megjelenése és viselkedése volt, ami valahogy másnak tűnt, mint tíz éve.Többségük ugyanis feltűnően csinos volt. Nem jóképű vagy vonzó, hanem csinos, mint a lányok. Harmonikusan rendezett ruházatban, gondosan megkötött sállal a nyakban, makulátlan cipővel. A tökéletesre vasalt répanadrág mellé körültekintően válogatott, színben illő pulóverek, fodrász nyírta frizura gondosan fésülve. Viselték magukat, a testüket nem csak úgy, hányavetin vitték, hanem jelentést tulajdonítottak neki.

Gimnazista és egyetemista szerelmeim nagyon mások voltak. Olyanok, akiket hét ökörrel kellett elvontatni cipőt venni (kivéve, ha mondjuk foci- vagy futócipőről volt szó), s akik számára a ruházkodás az élet sokadlagos, kevéssé fontos ügyei közé tartozott. És mindezek mellett sem voltak elhanyagoltak, csak épp nem küllemükkel, hanem humorukkal, szellemükkel és vagányságukkal hatottak. (Legalábbis rám biztos.)
Múltkor manikűröshöz akartam beugrani, nem jutottam hozzá, mert egy huszonéves fiú körmeit polírozta, kozmetikusomhoz is rendszeresen járnak arcot masszíroztatni fiúk, s a ruhaüzletekben is egyre több a műgonddal válogató férfi. Mi ez, ha nem az erősebbik nem elgyengülése?
Jobb szeretném, ha két fiam majdan nem bámulná magát a kirakatok üvegében, hanem másképp akarna a lányoknak imponálni. Szeretném, ha megőriznének valamit nemi "másságukból", hogy ne mosódjanak el végképp a körvonalak fiúk és lányok között.