Szerző: FiloSzofi
19.hét
+3 kg
a gyerek neme: fiú! (Tudtam!)
Monkey Business Card Company |
Már megint elkiabáltam. Sajnos kénytelen vagyok ellentmondani saját magamnak, és az előző fejezetnek. Még hogy testetlen testiség! A fenét! Bosszantó testiség, matéria, matéria. Meg a bolondéria. Legalábbis a férjem szerint nem vagyok normális, de kérem, az követelmény?
(Előre szólok, ez fárasztó, terápiás bejegyzés lesz.)
Azt írtam az előző fejezetben, hogy ez a korszak a béke szigete, meg hogy egy kicsit el lehet felejteni a testet mint medikális anyagot. Tényleg így emlékeztem, és valószínűleg többnyire igaz is, csak én élem meg rosszul, nyűgös vagyok, és nem elég hálás az orvostudománynak.
Ultrahangon jártam ismét (meg a védőnőnél, meg a terhesgondozáson), meg leletet szerezni az AFP-ről, amit sosem tudok, pontosan mi, de ha nem jó érték jön ki, akkor kezdődik az ipari paráztatás a fejlődési rendellenességekről, ami többnyire, szerencsére, vaklárma. Nekem sosem volt vele gond, hál'Istennek.
Most váratlan helyről, az ultrahang vizsgálat felől csapott be ménkű. Már a nap sem indult jól, a légkör zavaros volt, olyan semmilyen hangulat, amikor hajlamosak vagyunk betérni lepusztult kapualjakba, pedig valójában semmi kedvünk hozzá. Ilyenkor önti ki Annuska az olajat, ami kevesebb baljóslatnál, és az is lehet, hogy nem történik semmi.
Azt figyeltem meg, hogy az anyák úgy harminc felett érzékenyebbek a légköri viszonyokra, a kozmikus széljárásra, ahogy az öregek a csontjaikban érzik a világot. Az év pedig múlt héten porolta le magáról végleg a nyarat, hogy egy szem sincs már rajta. Talán csak ez a csupaszság a baj, nem tudom.
Nem baljóslat tehát, én sem éreztem semmit, csak azt, hogy nem kellene felkelni talán, nem jön ma semmi jó odakintről. Megint a troli, nekem az csak a kórház-járat, amúgy nem használom.
Az orvost nem láttam még, szakasztott a fiam régi óvónénije, akit nem szerettem. Háttal fektet a monitornak, és a fejem felett diskurál a medikával a gyerekemről. Irtó lassan csinálja. Kezdem azt érezni, hogy fel kellene állni, és egyszerűen elmenni, hogy kerülök erre az asztalra, és különben is! Aztán mégis oda kell figyelnem, valamit nagyon keresgél, de nem velem, a tanítvánnyal beszél. Végül megkérdi, van-e vesebetegség a családban. Legalább nem a fejéról vagy szívéről van szó, könnyebbültem meg. Egyébként nincs. Végre kinyögi, hogy nem látja az egyik vesét, ráadásul három nappal(!) kisebbnek néz ki a koránál. Van ugyan ott egy maszat, ami akár vese is lehet, de jöjjek vissza három nap múlva. Mindezt tíz perc böngészés közben hintette el.
Első döbbenetem, hogy nem a gyerekért kezdtem aggódni, valahogy biztos voltam, hogy ez vakvágány - elbizakodottság, tudom. A menekülési kényszer erősebb volt, meg az indulat, hogy meg kell védenem a gyerekemet. Hogy pontosan mitől, azt csak később sikerült megfogalmaznom, a második vizsgálat után, ahol már megtalálták a vesét, és a háromnapos lemaradás is eltűnt.
Az eltelt időben kértem Igazságos Mátyás Királyt (a gyerekek szerint így kellene neveznünk Kistesót), hogy legyen szíves növessze meg gyorsan azt a vesét, különben nem fogják békén hagyni, és az ultrahanggal együtt megint záporoznak ránk a rossz sugarak. De ne féljen, én megvédem, és szeretem, és kivárom őt türelemmel, semmi baj.
A kontroll mintha még mindig ugyanazon a napon lett volna, ugyanazok a fürdőköpenyesek cigiznek a kórház előtt, ugyanazokat a csikkeket nyomják a virágtartóba. A székben most egy férfi, a szívemben apró diadal a megtalált vese miatt, és egy kézrázás Kistesóval, hogy megmutattuk. Ennek ellenére elküld genetikai tanácsadásra, mert a korom (elmúltam 35), meg a tünetcsoport...Kérdezem, mi van vele? Válaszolni nem hajlandó, majd ott megmondják, meg újra megnézik. Véletlenül sem árul el semmit, behívja a következőt. A megállóban bácsika tévelyeg pizsamában és cekkerrel - talán megszökött, vagy csak kicsire nem ad? Nincs erőm megkérdezni, segíthetek-e.
Onnan loholok terhesgondozásra, ahol kiderül, meg fognak vizsgálni, ez végképp letör, úgy érzem, kővé válok, ha mégegyszer valaki hozzám ér, de nincs kibúvó. A doki sokat változott négy évvel ezelőtthöz képest. Akkor megnyugtató jelenléte most inkább számonkérő és morcos mindig. Most is úgy kezdi: "Mikor volt maga utoljára..." DE nem lógtam én el semmit, tiszta a lelkiismeretem. Na jó, a háziorvost, de annak tényleg nem lett volna értelme csupa tökéletes lelettel. Kapok még néhány időpontot, telefonszámot, kis csövet, mert a vizeletet havonta nézik, meg váltsam ki a glükózt a terheléses cukorra, a klinikára meg menjek el, a genetikai tanácsadás nem más, mint egy újabb ultrahang, de ne aggódjak, a fiúknál ez gyakori, majd pisil egyet, ha megszületett, és mindkét vese beugrik a helyére, szóra sem érdemes. De akkor minek menjek? - Hogy ne maradjon rajtam a bélyeg, hogy elutasítottam. Tenni lehet valamit azért a veséért? - Nem, csak megnézik nagyobb felbontásban.
Hazaérek kipurcanva, együttérzést koldulok, de hiába. Hiába mondom, hogy mennyire fárasztó, hogy betörtek az aurámba, hogy más mérlegre tettek, mint amilyen anyagból vagyok. Nem az érintés zavar, nem is a viselkedés, nagylány vagyok már nem kell velem édelegni. Csak a világképem, vagy inkább érzékelésem ütközött súlyosan egy másik mértékkel: Én hiszek az anyagban, de a törvényeit máshogy tapasztalom. Élőnek, és bizonyos értelemben intelligensnek. A fizika csak egy üres háló, merev forma, amin én néha bizony parázom átmenni.
- Tudod, annyira elfáradtam, hogy egy másik sablonban kellett mozognom napokig, mintha kerékbe törtek volna! Tudod, hogy már a fodrásztól is viszolygok, meg az egyéb fizikai emberszerelőktől.
- Te bolond vagy, egyszerűen nem vagy normális!
(A poszt nem az orvosok piszkálására született. Ha arról van szó, bízom bennük, és mágikus tudományukban.)