Szeretlek Zöld Herceg, de inkább legyünk csak barátok

Már régóta nem ajánlottam Nektek semmit. Ez a rútság azért eshetett meg, mert  jó ideje semmi ajánlanivaló nem történt velem, összes libidómat felemészti az erőfeszítés, hogy szétzilálódott családomat úgy-ahogy összekaparjam. 

Ma reggel jutott az eszembe, hogy mégiscsak akad egy újdonság, ami sok vidám pillanatot varázsol a hétköznapjaimba. Képzeljétek, nagy nyomoromban megszállott biciklista lettem.

Sosem kedveltem ezt a műfajt, különösen mióta  Zöld Herceget megkaptam a fenekem alá: azonnal örök hűséget fogadtam neki, még a sarki boltba is vele jártam (azért nem tud együtt utazni a család, mert nem cserélem le őt egy közönséges hétszemélyes dögre).
Aztán nagyjából egy hónapja beköltözött az életembe az új szenvedély. Nem annak indult, inkább egy kötelező munkakapcsolatnak: mivel drága a benzin, ráadásul reggelente sokfelé indulunk, én mártír öntudattal vállaltam be a tekerést.

Emlékszem Szofi egyik bejegyzésére, amelyben felvázolja a boldogan bicikliző Irma vízióját. Jót mosolyogtam, Szofit mindig is bölcs asszonynak tartottam, ekkora baromságot pedig végképp nem néztem ki belőle. Látomása azonban most valóra vált. Nem tévedtem, tényleg bölcs ez a nő, még akkor is, ha most a terhességtől meghibbanva félkész irományokat posztol ki, és olyan szavakat használ mint bonyi.

Már az első biciklis napon kiderült, hogy új fejezet kezdődött az életemben: a kapuban egy lusta Irma szállt fel nyögve a bicóra, de a munkahelyre egy izzadságszagú, de azért határozottan újszerű állapotban lévő nő érkezett meg.

Kerékpárról szemlélve a világ sokkal barátságosabb hely, mint autós vagy  tömegközlekedős perspektívából: járókelők, autósok és kétkerekesek már az első nap a barátaim lettek, reggelente több mosolygós szempárt zsebelek be, mint máskor egy hét alatt. Szerintem a biciklistákat szereti a társadalom. Legalábbis a magamfajta bájos és szerény sportmamikat.  A suttyó módon beszólogatóknak pedig újdonsült magabiztossággal ordítok vissza, hogy tecseszdmeghülyebunkó.

Meglepődve vettem észre, hogy Budapesten szinte bárhova el lehet jutni kerékpárral, ráadásul az életben maradás esélye is viszonylag nagy: amerre én járok, szinte mindenhol van bicikli út, ahol nincs, ott pedig az autósok figyelmesek és szemmel láthatóan tartanak tőlem. És nem is sokkal lassabb két keréken közlekedni, mint négyen. Főleg akkor, ha az ember nem kap defektet úton-útfélen. Lapos kerékkel az élet némileg bonyolultabb. Nálunk az elmúlt 10 napban öt gumicsere volt, biztató, hogy a bicikli szerelő szerint az eső felpuhítja az aljasan támadó királydinnye tüskéit, és nem fog többet bántani minket.

A kerékpározás jót tesz az anya-gyerek kapcsolatnak. Ezt onnan tudom, mert reggelente rendszerint hurcolok magammal néhány gyerkőcöt is. Ettől még bájosabb leszek és még többen vigyorognak a képembe. Még ennél is felemelőbb élmény a kelő Nap első sugaránál a csipás gyerekemmel üvölteni, tekerj gyorsabban, különben szétrúgom a seggedet. Ugyan Kisszendvics még nem értékeli ezeknek a pillanatoknak a nagyszerűségét, de tudom, egyszer majd ő is megérti. Most még minden kerékpározós reggelen hatalmába keríti az asztmás roham. Híí, híí  (tüdőtájékról feltörő sípolás), nem kapok levegőt, de ne törődjetek vele, talán nem fulladok meg. Tényleg nem kap levegőt, nem törődünk vele, és még egyszer sem  fulladt meg. Az életéért folytatott küzdelemben még csak egyszer késett el az iskolából. Akkor alaposan megdorgálta az igazgatóhelyettes, azóta gyorsabb tempóban is tud haldokolni.

A biciklin szépnek, üdének és fiatalnak érzem magam. Ezt az érzést kicsit tompítja a hupikék bukósisak a fejemen,  minden azért nem lehet tökéletes. Nagy mázli, hogy színben harmonizál a fogszabályzómmal. Ezért tekerek nyitott szájjal.

A biciklizés olcsóbb mulatság az autózásnál. Különösen ha a királydinnye tüskéi szétrohadnak az esőben, és nem kell kétnaponta 1500 forintért gumit cseréltetni.

Még alig egy hónapja a sajátom az új életforma, de az ismerőseim csodálkozva állapítják meg, hogy milyen karcsú lettem. Nem értem, a mérleg pont annyit mutat, mint augusztusban, látványra talán tényleg tömörebb lettem. Sőt, képzeljétek, vettem magamnak egy valószerűtlenül kis méretű nadrágot, minden nap ámulok, hogy ilyen pöttöm helyen lakik újabban a fenekem. Azt viszont végképp nem értem, hogy a biciklizéstől  miért zsugorodtak a sokéves átlagnál is kisebbre egyébként se dús kebleim. Ennek rohadtul nincs semmi értelme.

Népszerűsítő bejegyzésem után most elégedetten dőlök hátra: megtettem minden tőlem telhetőt a tisztább, egészségesebb, vidámabb és barátságosabb Budapestért. Ha pedig ezek után sem hajítjátok el a slusszkulcsot, hallgassatok egy kis Rutkai Borit! Ugyan korilag, nemileg és évszakilag nem stimmel minden, de a hangulat fergetegesen biciklizős: