A fiaink egy Pest közeli kis falu utánpótlás focicsapatában játszanak, hetente kétszer visszük edzésre őket. Sosem lesz belőlük nagy focista, sután kergetik a labdát, de a lényeg, hogy szeretik, mozognak, jó levegőn vannak. Tavaly, az első órán komoly, férfias kézfogás mellett adták át nekik zöld színű, feliratozott pólójukat, melyhez fekete rövid gatyát, sportszárat és hernyótalpas focicipőt viselnek. Azóta vagy százszor kimostam-vasaltam már, de egész jól tartja a színét és formáját.
Hihetetlen hangulata van már edzés előtt jó negyedórával, ahogy szállingóznak a Duna-parti pálya felé a földből alig kinőtt zöld-fekete fiúcskák! És milyen más ide öltöztetni őket, mint egyébként! Önként (ha nem is dalolva) veszik elő mezüket, ami ki nem mondott üzeneteket hordoz. Ha nem is tudatosul, de azt mondja nekik: igen, én ebben a faluban lakom, hisz Gödnek és Sződnek más a meze; ebben a csapatban focizom és nem a kajakosokkal sportolok; a társaimmal közösségben vagyok, ha zöldbe öltözött kis/nagyfiút látok, azonnal van miről beszélgetnünk! Ha nem hordanának egyenruhaszerűen zöld pólót, szegényebb lenne az edzésélmény nekik is, és nekünk - a pálya szélén zöldben pompázó csemetéinkben gyönyörködő - szülőknek is. Teszteltem is őket, megkérdeztem, akarnak-e egyszer másik pólóban menni, de kiakadva válaszolták "jaj, anya, hogy képzeled, mindenki ebben van, ez a mezünk!!!" Hát persze, még a nagy Petr Cech is mezben véd!

S hogy miért is írtam mindezt? Mostanában sokan vitatkoznak a köpeny bevezetéséről: kell-e, jó-e, hasznos-e? A friss Narancs például komplett történeti áttekintést ad két oldalon köpeny-témában. A legfrissebb hírek szerint az iskolai uniformis-viselés állóvizébe kavicsot hajító oktatási államtitkárság levette ugyan napirendjéről a kérdést, mi azért töprengjünk rajta még egy picit!
Mikor én jártam iskolába, a köpeny a szemünkben egyfajta nemszeretem dolog, hatalmi jelkép volt. Belengte a kései Kádár-korszak áporodott levegője. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás idején (ekkor voltam nyolcadikos) az úttörőnyakkendőt azonnal osztályonként különböző színű bársonyszalagokra cseréltük (a mienk, emlékszem lila lett), a kék (többségében igénytelen műanyag) köpenyt pedig már nem volt kötelező hordani. Ez nem kis örömmel töltött el bennünket. A köpeny szó a szocializmusban szocializálódottak szemében továbbra is hordozza a kényszer érzetét, sőt még az azonos anyagú otthonkák lehúzó hangulata is körbelengi.


Ugyanakkor az egyenruha szerencsésebb történelmű országok jó hírű iskoláiban, cserkészcsapatokban vagy sportolók között ma is népszerű dolog, valahogy jobban kihúzzák benne magukat viselőik, mint utcai ruhában. És praktikus is, mert elfedi a társadalmi különbségeket, jótékonyan leplezi az esetleges testi aránytalanságokat, esetenként háttérbe szorítja a nemiséget (végignézve Busafej iskolájában a felsős lányokon, ez sem utolsó szempont). Ha pedig a diákok szeretik az iskolájukat erősíti az összetartozás érzését, sőt büszkeséggel tölti el az iskolai egyenruha viselőjét. Még az sem lehet ellenérv, hogy a nagyoknak már ciki hordani. A Miskolci Egyetemen például ma is sokan húznak egyenruhát, a végzősök pedig büszkén viselnek pecsétgyűrűt és karszalagot.

Ha eddig nem derült volna ki, én pártolom az egyenruha bevezetését, de csak finoman, nyugodtan (felmenő rendszerben, hogy hozzászokhassanak). Ami pedig a legfontosabb, hogy az iskolai uniformis SZERETHETŐ legyen!
Ha például e témáról folytatnak vitát, mindenképpen mellőzném a népszerűtlen köpeny kifejezést, s inkább az iskolai egyenruha irányából közelítenék a kérdéshez. Egyébként pedig nem kell mást tenni, mint néhány vagány, hordható, kényelmes és a gyerekek szemében is elfogadható darabbal előrukkolni, azt megfelelően interpretálni, s máris vonzóvá tehető a dolog. Újra kellene gombolni ezt is!
Ha pedig minden iskola a maga képére szabhatja kicsit a viseletet, s egy elsős kisgyerek szép ünnepség keretében, beavató jelleggel kapja kezébe a darabot, szeretni fogja gyerek, tanár, szülő egyaránt. Mert hasznos, praktikus, sőt gyönyörködtető is lehet(ne).