Szerző: Lotte
Viszonylag ritkán és némi távolságtartással írunk itt a blogon politikai témákról. Nem azért, mintha az valamiféle férfias "játék" lenne (szó sincs erről, ráadásul egyáltalán nem játék!), arról sincs szó, hogy ne lenne véleményünk róla (van!). Inkább csak próbálunk az élet politikán inneni/túli világára fókuszálni. Tudatosan is igyekszünk olyan témákat felvetni, amelyek óhatatlanul kiszorulnak az információáramlás fősodrából, amelynek legnagyobb hajtóereje minden kétséget kizárólag a politika.
Mégis vannak pillanatok, mikor bele-belehullámzik ad hoc jelleggel alakuló tematikánkba a politikum. Ha jó és örvendetes dolgok történnek azért, ha aggodalomra okot adók, hát azért. Sajnos most napok óta az azeri-ügy motoszkál a fejemben. Kínosan érzem magam tőle a bőrömben.
Mert vannak határvonalak, amiket nem illik figyelmen kívül hagyni. Még akkor sem, ha erkölcs és politika ütközhet. Mert ütközik is. Ezt nevezzük elegánsan reálpolitikának. És ne legyünk álszentek, a reálpolitikának igenis van létjogosultsága, viselni is kell/ett minden politikusnak, minden nagy államférfinak ennek ódiumát. Aztán a történelem eldöntötte, jogos volt-e az adott helyzetben meghozott erkölcsi áldozat. Így volt ez a kiegyezéskor vagy a vér nélküli rendszerváltás idején, s még annyiszor történelmünk során. Hogy is mondta Petőfi? "Az idő igaz, s eldönti, ami nem az".
De vannak cövekek, amiket nem szabad átlépni. Ilyennek érzem a baltával örmény társának fejét levágó azeri katonatiszt kiadatásának ügyét. Nem adhat felmentést egy reménylett nemzetgazdasági előnyszerzés, de egy mégoly stratégiai jelentőségű majdani olajvezeték sem. De tekintsünk el ettől a bizonyíthatatlan, talán valóban nem is megalapozott aspektustól. Még így sem adhat felmentést az adott szóba/leírt nemzetközi jogi passzusba vetett hit naivitása, mert nemzeti hőssé segíteni egy brutális gyilkost, menthetetlen hiba.
Schmitt Pál köztársasági elnök lemondatásának ügye erkölcsi kérdés volt. Én azok közé tartozom, aki sajnálta őt, de viselnie kellett ellehetetlenült helyzetének következményeit. Egy ilyen eset vajon maradhat következmények nélkül? Mert bizonyára nem csak én érzem kínosan magam miatta a bőrömben...
Mégis vannak pillanatok, mikor bele-belehullámzik ad hoc jelleggel alakuló tematikánkba a politikum. Ha jó és örvendetes dolgok történnek azért, ha aggodalomra okot adók, hát azért. Sajnos most napok óta az azeri-ügy motoszkál a fejemben. Kínosan érzem magam tőle a bőrömben.
Mert vannak határvonalak, amiket nem illik figyelmen kívül hagyni. Még akkor sem, ha erkölcs és politika ütközhet. Mert ütközik is. Ezt nevezzük elegánsan reálpolitikának. És ne legyünk álszentek, a reálpolitikának igenis van létjogosultsága, viselni is kell/ett minden politikusnak, minden nagy államférfinak ennek ódiumát. Aztán a történelem eldöntötte, jogos volt-e az adott helyzetben meghozott erkölcsi áldozat. Így volt ez a kiegyezéskor vagy a vér nélküli rendszerváltás idején, s még annyiszor történelmünk során. Hogy is mondta Petőfi? "Az idő igaz, s eldönti, ami nem az".
De vannak cövekek, amiket nem szabad átlépni. Ilyennek érzem a baltával örmény társának fejét levágó azeri katonatiszt kiadatásának ügyét. Nem adhat felmentést egy reménylett nemzetgazdasági előnyszerzés, de egy mégoly stratégiai jelentőségű majdani olajvezeték sem. De tekintsünk el ettől a bizonyíthatatlan, talán valóban nem is megalapozott aspektustól. Még így sem adhat felmentést az adott szóba/leírt nemzetközi jogi passzusba vetett hit naivitása, mert nemzeti hőssé segíteni egy brutális gyilkost, menthetetlen hiba.
Schmitt Pál köztársasági elnök lemondatásának ügye erkölcsi kérdés volt. Én azok közé tartozom, aki sajnálta őt, de viselnie kellett ellehetetlenült helyzetének következményeit. Egy ilyen eset vajon maradhat következmények nélkül? Mert bizonyára nem csak én érzem kínosan magam miatta a bőrömben...