A XXX. Nyári Olimpiai Játékok cseperedő gyerekeink életében magyarságuk megélésének, felfedezésének jelentős állomása.
Szivacsként itták kicsi lelkükbe az izgalomból-büszkeségből-hazaszeretetből összesűrűsödött nevetős vagy könnyes érzéseket, melyek a továbbjutásokért, helyezésekért folytatott küzdelmek során fel-feltörtek belőlünk az elmúlt hetekben egy-egy biztató vagy bosszankodó kiáltásban, játék közbeni megfeszült izgalom során.

Mindenféle magyarázat nélkül ragadt át rájuk a felfokozott hangulat, a piros-fehér-zöld játékosokért érzett reményteli, boldog szurkolás élménye. Először fordult elő, hogy Balatonról hazafelé tartva, az autópályán araszolva képesek voltak önként megszakítani a szokásos hátsó üléssori veszekedésüket, s maguktól akartak felpattanni vigyázzállásba Himnuszt énekelni Berki Krisztián aranyérmének átadásakor. (Eddig nógatni kellett őket, most meg nem győztük magyarázni, hogy utazás közben inkább ne kössék ki magukat, semmi baj nem történik, ha kivételesen ülve hallgatják.) Tegnap, a hosszútávúszás bravúros döntőjét hallgatva ritmusos "Éva, Éva!" kiáltásokkal üvöltötték végig a (nem rövid) közvetítést, miközben rekedtes hangon arról elmélkedtek, milyen jó dolog magyarnak lenni. 

Bennünk pedig a megszerzett érmek öröme mellett ott bizsereg a meghatódottság is, hogy részesei lehetünk egy misztikus folyamatnak, mikor szemünk előtt válik megélt valósággá egy nagy múltú fa új kis ágacskáinak hajtása: gyerekeink magyarságtudatának szárba szökkenése.
Lassan az londoni olimpia  finisébe fordul, köszönet ezért az élményért minden sportolónknak! Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!