FACEBOOK 
RSSSzerző: FiloSzofi
 |
| forrás |
Ha valakiről előre tudható lenne, hogy majdan kiváló ifjúsági- vagy kalandregényíró válik belőle, és kísérletezhetnék embereken, akkor megtiltanám neki, hogy filemeket nézzen. Kontrollcsoportnak pedig ott lenne az összes többi író.
Ez is csak olyan próbálkozás volna persze mint a biogazdálkodás, hiszen tudvalevő, hogy kultúrtertületen már képtelenség a teljes vegyszermentesség, föld, víz,levegő, minden hordozza a modern élet nyomait, teljes izoláció megvalósíthatatlan, vagy ha mégis, hát nehezen tekinthető természetesnek.
Ugyanígy valamennyiünk belső képalkotó képessége filmszennyezett, nincs mit tenni. Ki ne tudná akár saját maga előadni, hogyan kell golyóval a mellkasunkban leszámolni a főgonosszal, és valami esszenciálisat hörögni a szemébe, avagy műszerfal előtt ülve a titkos kód megfejtésén töprengeni miközben 50 mp múlva robban az egész kóceráj, ha nem járunk sikerrel, és így tovább. Ebben a tekintetben majdnem tökmindegy, milyen filmműveltség áll mögöttünk, a klisék a levegőben, a vérünkben vannak.
Akkor ért az első sokk, mikor Dragomán György Fehér királyát olvastam, ami még csak nem is a ponyva, avagy szórakoztató kategóriában indult, hanem "komoly kortárs irodalom". Tényleg nem lehetett letenni, de a végén legszívesebben a falhoz vágtam volna. Tele van hamis filmkacajjal, mélyen a kamerába nézéssel, a zárókép valódi filmes totál, már hallod a zenét, és várod, hogy az utolsó lapon végigfut a stáblista.
Lackfi János ajánlására került kezembe a Cin Cin Lovag legendája ( Kate DiCamillo) meseregény, a következő hidegzuhany. Az a felismerés, hogy né' már létezik gyerekponyva is! Nincs benne egyetlen őszinte kép, jelenet vagy karakter, valamiféle átlagát adja a hasonló műfajú forgatókönyveknek úgy, hogy a rendezői utasítások is világosan olvashatók. Nem egyik vagy másik film jut róla az eszedbe, hanem egy sosem látott ideáltípus. Ezzel párhuzamosan ér a döbbenet, hogy az ember tudja, hogyan kell kivégzésre menni, és még utoljára visszatekinteni, hogyan kell ajtó előtt tétovázni, és egy veszélyes terepen átszaladni. Gyötrő, csapdába zárt érzés: vajon a való életben lennének saját gesztusaim?
A nyarálsra elhoztam a Harry Potter második részé, Búval pedig a negyedik Ruminit olvassuk, a Rumini Datolyapartont. Mire mindkettőt kivégeztem, elért a tengeribetegség a sztorihullámokon való folytonos hánykolódástól. Ráadásul volt egy olyan bizonytalan érzésem, hogy lélekvesztő, amin utazunk, és ha alábbhagy a szél, menthetetlenül elsüllyedünk.
A Harry Potter a filmfertőzés jelenségének egyébként is egy furcsa mutációja, ami az én olvasatomban mégis a faj továbblépését jelenti. Vagyis a film sokkal jobb a könyvnél, és ha engem kérdeztek volna, biztos a film időrendi elsőbbségére tippelek.
(Most azonban az real time keresztezi a virtuálist, ugyanis verbális képességeimet a mellettem ülő kamaszsrác folytonos dünnyögése tépázza. Ezzel párhuzamosan a vizuális fantáziám egyre elevenebb, és egyre nehezebben tartok lépést vele. Pedig épp örültem, hogy fickó mellett sikerült elcsípnem egy gépet, mert talán nem kell állandóan facebookos picsogást hallgatnom. Ja, nem mondtam, hogy egy tornateremben berendezett gépteremben írok?)
Szóval, ki szavaz arra, hogy a Harry Potter a ló túlsó oldala, és a film erősebb világképző mű a könyvnél?
Elfogadom az ellenérvet, hogy mégiscsak a könyv alapján született meg a film, de én azt egy kódsornak olvasom, amit nagyon jól olvasott a stáb. Rowling tehát zseniális kódokat sűrített össze, amelyek azonban nem zseniális irodalmi szövegek.
Mielőtt végképp elsöpör a közösségi netezés hordaléka, még egy mondat erejéig térjünk vissza arra, mi is az elsüllyedt Atlantisz, mik voltak a rég elhagyott partok, a világtermő szárazföld a filmszennyezés előtti korból? Kästner Két Lottija, vagy Mark Twain Tom Sawyere jut először eszembe. Ezek olyan könnyű, de erős szövegek, amelyek akkora világképző erővel rendelkeznek, hogy szinte teret égetnek a valóságba. A felnőtt irodalomból jó példa az Agatha Christie életmű, amely ugyan kitűnően filmesíthető, mégis irodalmi kövekből építkezik.
Mit gondoltok, létezik még filmszennyezés nélküli történetmesélés? Ha tudtok ilyet, feltétlenül írjátok meg!
