Ismerős a kínzó érzés?
Az adaptálódás nem zökkenőmentes, de dolgozom rajta. Szortírozok, kidobálok, káromkodom, zakatol a mosógép, a nyaralási szemétdomb meg röhög rajtam (a kép még péntek este készült, azóta határozottan romlott a helyzet). Lassan, de céltudatosan kúszik szét 130 négyzetméterünkön rosszkedvemmel együtt, ami önmagában véve is kisebb fajta csoda: tegnapelőtt a lakásba lépve nem gondoltam volna, hogy egy gyűrött papírzsepi, vagy egy csipetnyi nyűglődés elfér családi fészkünk romjain (amíg mi Horvátországban nyaraltunk, addig a jelek szerint a rokonok nálunk lazultak).
Utálatok megérkezni. Ilyenkor a klinikai halált megjártak beszámolói jutnak az eszembe: a test jelen van, de a lélek berzenkedik visszatérni abba a romhalmazba, amit kívülállóként most olyan élesen lát.
Szerencsére nálunk mindenki azért küzd, hogy visszatuszkoljon porhüvelyembe:
Szerencsére nálunk mindenki azért küzd, hogy visszatuszkoljon porhüvelyembe:
Apám a fájós lábával, Anyám és az Alzheimer kór, a konyhai pulton felejtett sülthús-maradvány, az egy hete a kerti szárítón rohadó-aszalódó mosott ruha gyűjtemény (Ember munkahelyi ing-kollekciójának lőttek), a bújócskát játszó lakcím kártyám, amire holnap égető szükségem lenne (egy nap alatt lehet csináltatni? és hol?), a nyaralásra gondosan összekészített, majd itthon felejtett homokozó készlet szétrágott maradványai (de legalább a kutyáról lekopott az a flakonnyi naptej, amit a kislányok még indulás előtt rákentek), a két kilónyi plusz, amit nyaralási szuvenírként a fenekemen hazacipeltem, a posztnyaralásos stressz szindrómában szenvedő gyerekek, a posztnyaralásos stressz szindrómában szenvedő Ember.
Basszus, basszus, basszus.
Nem tudjátok, még hányat kell aludni addig, amíg kitúrja innen az első nap az iskolában ezt a rühes nyarat ?