Szeretnétek, ha itt búcsúznának tőletek?

Gondolkoztatok már azon, milyen temetést szeretnétek? Hessegetem a gondolatot, hiszen ez már nem az én gondom, szívjanak vele az örökösök. Mégsem hagy nyugodni a kérdés, végtére is az én ünnepem, ráadásul valószínűleg az utolsó nagyszabású, nehogy már elfuserálják itt nekem! Amúgy is szemét dolog ez a halálosdi: még attól is megfoszt, hogy a végső fellépésemen én legyek a bálkirálynő. A gyászoló pereputty megkönnyebbülten hagy ott a temetőben, no ez is megvolt, aztán mindenki megy halotti tort ülni, felőlük akár meg is rohadhatok...


Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor a napokban szegény öreg Távoli Rokont kísértük utolsó útjára  (életében nem gondolt volna arra, hogy egyszer egy blogbejegyzés múzsája lesz).
A temetőbe lépve az ismerős szorongás telepedett rám. Nem az a gyomorszorító-verejtékes halálfélelem, hanem annál sokkal meghatározhatatlanabb fullasztó közérzet: ugyanezt érzem, ha belépek a házasságkötő terembe, a tömeges gyerekkeresztelőre, az érettségi bankettre, vagy a túlzsúfolt szülőszobába.
Ezeken a helyszíneken mi vagyunk a főszereplők, mégsem miénk a pálya. Életünk  éppen aktuális sorsdöntő eseménye a szervezők számára legjobb esetben is mindössze egy megoldásra váró probléma (sosem felejtem el a szülész orvosnőmet, amikor lediktálta nekem a karácsonyi programját, csak hogy tudjam, mikor nem szabad semmiféleképpen szülnöm, nehogy elrontsam családja ünnepi hangulatát - végül olyan elégedett volt az időzítésemmel, hogy jutalomból még egyszer szülhettem nála).
 Oxitocin és gátmetszés, idegen gyerekeknek idegen keresztelő pap, töltöttgalamb anyakönyvvezető a polgármesteri hivatalban, számlanyitás a szalagavatóra első gimiben, ékes gyászbeszéd a sírgödör/urnalakótelep mellől..
Számos mérföldkövön túl vagyok, s szeretnék még sokat ünnepelni,  de nem találom az öntőformát, amibe szívesen beletölteném örömömet, bánatomat. Kétségkívül praktikus ez a mai kiszolgáló rendszer, kényelmes üldögélni a futószalagon (a csicsáson, vagy a döcögősön, majdnem mindegy), nincs más dolgom, csak követni az utasításokat és kifizetni a számlát (áfával, vagy áfa nélkül). De basszus, a halálnak van kedve így szórakozni!

S ha már a halálnál tartunk: nem akarok én saját bejáratú sirató asszonyokat, nem szeretnék a nappalinkban felravatalozva bűzölögni, arra sem vágyom, hogy a kertünkben Galiba kutyánk mellé temessenek, vagy a Himaláján szórják szét a hamvaimat. Csak annyit szeretnék, hogy olyan emberek legyenek körülöttem, akik szerettek és ismertek, de legalább viszonyultak hozzám még élő koromban, és többet jelentek számukra egy munkahelyi kötelességnél, egy arcpirító giccsparádénál.

Amúgy Távoli Rokon temetése jól sikerült: csendes és egyszerű volt, ízlésesen kevés sallanggal, viszonylag kis szerep jutott a gépezett hivatalos működtetőinek. Legfontosabb funkcióit is betöltötte. Útjára engedtünk egy embert, akinek szerep jutott az életünkben: kinek fő-, kinek epizód szerep, de mindannyiunkhoz volt  valami köze. A temetés utáni ebédre Pocakpapa (Ő az apósom, és nem árulom el, honnan kapta a nevét) hozott régi fényképeket, az egész inkább kedves, semmint szomorú esemény volt.
 Ismeritek azokat a körjátékokat, amikor a dal végén mindig kiesik valaki? Ilyenkor a kör egyre kisebb lesz, mert a lyuk helyén szorosabbra zárunk. Nekem a temetéseken mindig ez a kép jut eszembe. Mázli, hogy ez egy elfuserált hasonlat, mert  a valóságban az életünkből kiesők helyén mindig új arcok tűnnek fel (persze vannak betölthetetlen helyek, de ez már egy másik lelki zöldségek). Ez történt velem ezen a családi összejövetelen is: elbúcsúztam a Távoli Rokontól, s kaptam helyettük -  határozottan az élő fajtából való - vadiúj szegről-végről családtagokat. Köszönet érte mindannyiuknak, remélem, még az életben találkozunk!