Szerző: FiloSzofi 

Ez a Trafó-ügy olyan végtelenül lehangoló. A Heti Válasz erről szóló cikke meg különösen elszomorított, mert a középpontjában az áll, hogyan járatta le Bozsik Yvette-t az ellenséges szekértábor. Ellenséget és nem ellenfelet írtam, mert nem tűnt túlságosan elegánsnak és sportszerűnek a meccs.
Művészeknél persze mindig le kell egy kicsit tekerni a hangerőt az átlag fül számára: alapból sok a hiszti, a teatralitás, hiúság, egzaltáltság. Na most ha egy sztoriba még politika is kerül, ember legyen a talpán aki kívülállóként a bűzös boszorkánylevest kavargatni hajlandó, és felfejteni az összetevőket. Én sem fogom, inkább ábrándozom egy kicsit, hogy elűzzem a levertséget.
Miért érdekelhet ez titeket? Mert ez a mi életünk, a mi szórakozásunk kellene legyen, kultúrfröccs a gondolkodás kockás abroszánál, és nekünk kellene élveznünk, mint egy verőfényes nyári délutánt.



Mert fáj, hogy  kortárs művészethez lassan csak úgy lehet közel kerülni, hogy nagy levegőt veszel, feltűröd az ingujjadat, könyékig nyúlsz egy vödör szarba, és megpróbálod kihalászni belőle az aranyhalat. Közönségként. Alkotóként már nem is tudom, hogy meg merném-e próbálni! Kapirgáltam én egykoron a művészvilág perifériáján, ott ahol gyémánt félkrajcárra esély sem volt, csak amit föld terem, gilisztát lehetett találni. A pozíciókeresés irracionalitását azért ott is lehetett érzékelni: a menőség

A kortárs művészet azért lehet ennyire kiszolgáltatott a szekértáboroknak, vagyis inkább a húsosfazekak, fazekacskák őrzőinek, mert a közönség nem ismeri őket.
Kellenek a műhelyek és a bázisok, a kiszámíthatóság és a biztonság bizonyos szintje nélkül pedig elképzelhetetlen aminőségi munka.


A művészvilág perifériáján én is kapirgáltam, és azt tudom, hogy a társasági pozíció, a menőség nagyjából olyan rafináltan áll össze, mint egy parfüm: büdös és