Jó anyámmal ma másfél órát üldögéltem álldogáltam  egy pipecül felújított kórház neurológiai ambulanciáján: a jól ismert húgyszag, repedt csempék, lepattogzott csövek helyett halványsárga falak, hívogatóan zümmögő lift és a zöldre (meg a patológiára) néző panorámás ablak fogadott minket. A sarokban még egy helyes kis asztal is álldogált:

 A tér tágasnak tűnt, hiszen mindössze öt ülőalkalmatosság (ebből kettő fotel!) tagolta a várótermet. Kár lett volna telezsúfolni a helyiséget székekkel, így is elég sok ember rontotta ott a levegőt: a másfél óra alatt a legszellősebb időszakban is nyolcan várakoztunk. A betegek zöme jó állóképességű 70 év körüli nyugdíjasnak tűnt. Majdnem mindegyikhez tartozott egy kísérő is (még jobb állóképességű 70 év körüli nyugdíjas formájában). Nyilván, ha kísérni tudtak, akkor az álldogálás meg se kottyant nekik!

Az meg külön mázli, hogy az asztalkára kiírták a legfontosabb információkat. Még így is nagy volt a kísértés, hogy hazacipeljem éjjeliszekrénynek a praktikus darabot (az üldögéléstől persze itthon is óvakodtam volna). Úgy tűnik, nem mindenki olyan erős jellem, mint én. Az egyik néni várakozás közben elmesélte, hogy néhány hete még három asztalka állt itt. Persze nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni: lehet, hogy csak két vak Alzheimer-kóros járt a neurológián, akik véletlenségből ráültek és elvitték. Ha nekem ilyen cuki asztalkám lenne, biztosan nem mulasztanám el ráírni braille írással is a legfontosabb tudnivalókat!