FACEBOOK 
RSSSzerző: Lotte
Három házra tőlünk él Marika néni és élt vele tegnapig keverék kiskutyája, Szuzi. Együtt nőtt fel a gyerekekkel, nem múlt el séta, hogy ne toporogtunk volna a kerítés mellett: a zsemleszín kutyus csaholt örömében, a kicsik sikoltoztak, futkoztak. Ha húslevest főztem, a csontok mind nála kötöttek ki, a kutyus hálásan falta, a gyerekek büszke örömmel nézték. Megismerte az autónkat, ilyenkor vidáman csaholt, s ha biciklivel tekertünk el a ház előtt, a sarokig kísért minket.
Aztán tegnap elpusztult. Öreg volt már, és öklömnyi daganat lógott a hasán. Néhány hete csendesebb lett, ha a ház előtt jártunk, még odaballagott a kerítéshez, de már nem futott ki az ajtón, nem is evett. Aztán szép csendben elaludt egy bokor alján.
Ezzel Marika néni végképp magára maradt. Behívott mindig tiszta és rendes konyhájába beszélgetni kicsit, s megmutatni a kert végében, hová temette kutyáját. Halotti tor volt. Szokatlanul csillogó szeme és fátyolos hangja elárulta nagy gyászát. Olyan nagy, szomorú csend volt abban a konyhában, csak a falióra ketyegése hallatszott.
Marika néni tizenéve él özvegyen, s azóta naponta jár kertje minden szépséges virágával a temetőbe. Nagyon szerette a férjét, szép házassága lehetett. Született egy fiuk, ma már közelebb jár az ötvenhez, mint a negyvenhez. De messze van! Amerikában él, ritkán jön haza. Unoka nincs.
Akárhogy is számoljuk, Szuzi, ez a korcs kiskutya volt egyetlen, életében folyamatosan jelen lévő társa hosszú-hosszú évek óta. Volt kihez szólni, volt kiről gondoskodni. Volt kit szeretni és volt kitől szeretetet kapni.
Most marad a kert, a gondosan ápolt virágok és a vetemény. A madarak a fán.
De mi lesz, ha újra beköszönt az ősz?! Várni, csak várni egyedül, bezárkózva, hogy talán becsönget egy arra járó szomszéd vagy a postás...
