FACEBOOK 
RSSSzerző: FiloSzofi
Megrendülve olvastam Irma posztját a nagy családi szétesésről, több okból is. Ha azt hiszitek, hogy csak Irma, vagy Lotte tud nekem témát szolgáltatni, nagyot tévedtek. Nagyívű fejtegetéseimet szakította meg ez az inspiráció, és totál kiütött, mondhatni elfogott a reménytelenség. Azon kaptam magam, hogy időtlen idők óta hasonló tanév végi szétesettségben leledzem, csak hogy sem iskolás, sem kiskamasz nem vagyok.
Azt próbáltam összefoglalni, mennyi apró jele van az életemben annak, hogy ha lassan is, de mutatok némi fejlődést néhány dologban, mikor rájöttem, hogy nem, nem olvastam el az egy hónapja feladott Momót, és nem készültem a holnapi dolgozatra, pedig azon címen lógtam el az edzést. No és ha számot kellene adnom, mit is csináltam, hát izé...De hogy értsétek, és ha véletlenül nem olvastátok Irma opuszát, vagy azzal gyanusítanátok, én vagyok Bendő inkognitóban, megpróbálok számot adni a dolgokról.
A Momót egyébként olvastam, szabadidőmben, szórakozásból. (Micsoda piszok mázlista Kisszendvics, hogy ilyen kötelezőket kapnak! Nekem ilyentájt a Távolban egy fehér vitorlát kellett olvasnom, ha jól emlékszem.)
De a számvetés előtt még íme a másik okom az elkeseredésre: ha én magam nem vagyok jobb egy gimnazistánál, hogyan fogom majd összekapni a gyerekeimet!
Tény, hogy megnéztünk egy Csengetett, Mylord?-ot, de amikor az ember férje túl van egy megmérettetésen, és családja körében szeretne ellazulni, akkor az a minimum, hogy leül vele arra csekély negyven percre, és a fenekén marad. Az is igaz, hogy elolvastunk egy fél Pöttyös Pannit, de ha a gyerekek éppen miattam hányódtak otthon egész nap majdnem gazdátlanul, mert épp akkor volt sürgős munkám, amikor oviba kellett volna vinni őket, igazán le kellett ülni melléjük egy kicsit. Nem elég csak eléjük lökni az ételt, meg kitörölni a feneküket, nem igaz? Kenyeret is kellett sütni, mert a boltban nem volt ehető példány. És ki tudna megbirkózni az őrült mennyiségű levelezéssel, ha nem bizonyosodna meg róla, hogy a "szemét internet" egyéb sarkaiban vidámabb élet folyik.
Jó, én is látom, hogy minden sorom képmutatás. De mintha egy dühös kutya loholna mindig a nyomomban, épp olyan távolságra, hogy ha megállok, biztosan belekap a sarkamba. Ha szert tennék egy saroknyi előnyre, vagy fedezékbe kerülök (pl egy hétvégi kiruccanás), akkor is hallom lelki füleimmel a lihegését. Az az elméletem, hogy üldözőim nélkül valójában gyorsabban haladnék.
Azt hiszem, az iskolával kezdődött minden, úgy harmadik körül. Addig nem volt kutya. Azóta vágyom vissza az üldözés előtti paradicsomba. Sovány vigasz, hogy látom, mindenkinek megvan a maga ebe, de a többség megtanulta felvenni a tempót, ütemre dob egy-egy koncot a dögnek, egyébként jól összeszoktak, mint valami edzőpartnerek.
Olyan csapatban szeretek tekerni, mint a Tour de France- on, ahol valaki mindig vállalja az élharcos szerepet, aztán visszahúzódik pihenni, és egy másik veszi át a stafétát. Persze, régen minden jobb volt. A kezdetekkor olyan is előfordult, hogy a versenyző egy poétikus udvarháznál félredobta a bringát, borozgatott kicsit, heverészett a fűben, aztán folytatta a versenyt. És igaza volt. Mekkora ostobaság is áttekerni Franciaországon, és nem nézni se jobbra, se balra.
(A Tour de France soknapos országúti kerékpárverseny)
Egyébként, csak hogy hárítsak - nem velem van baj, hanem a világgal - szerintetek normális, hogy a bioritmustól egészen idegen loholással töltjük a napjainkat időponttól időpontig? Örök lemaradásban és mindennapos fogadkozások közepette, fától fáig? Aztán jön a kutya, és jól lepisili.
(És az vajon miért idegesít, ha Bú lányom ideologizálja a hülyeségét?)
