Napok óta motoszkál a fejemben egy mondat. Skrabski Fruzsina írta édesanyjáról, Kopp Máriáról: "És (Ő) dicsért, dicsért, dicsért. Apukámat, a nővéremet, engem". Mint drága jó, tudós nagypapám, aki sosem mulasztotta el, hogy kedvenc unokáit utánozhatatlan kedvességgel, fáradhatatlanul dicsérje.
Forgatom a fejemben ezt a kis mondatot, s vizsgálom önmagam: vajon dicsérem-e eleget, vajon jól szeretem-e, s erősítem-e kellőképp az enyéim lelkét: a férjemét, a kicsikét?!
"Nincs kedvesebb zene, mint mikor az embert dicsérik" - írja Plutarkhosz. Igaz ez a tételmondat felnőttre, gyerekre egyaránt. Rá vagyunk szorulva mások elismerésére, arra, hogy környezetünktől újra és újra megerősítést kapjunk, hogy törekvéseink, igyekezetünk és ilyen-olyan teljesítményünk nem hiábavaló, hogy mi is méltók lehetünk a dicsérő gesztusokra. 

Akinek gyereke van, még inkább érzi, hogy a dicsérő szó olyan a léleknek, mint "testnek a kenyér", egy kellő pillanatban elhangzó elismerő szó szárnyakat adhat az önmagában elbizonytalanodó, kétségek közt vergődő, megfáradt léleknek és szellemnek, sőt fizikai teljesítményünket is fokozhatja. Minél több a világ felől érkező elvárás, s minél nehezebb azoknak megfelelni, annál nagyobb szükség van a motiválás e költségek nélküli, eszköztelen, józan szeretetből fakadó módjára.

Busafej lassan egy éve koptatja az iskolapadot, járja böcsülettel a különórákat, s hozva a nagy átlagot, lassacskán kezdi felváltani kezdeti lelkesedését és a tudás iránti született szomját a kötelességből, sokszor bizony kénytelen-kelletlen feladatként végzett tanulás. Elkel hát a bátorítás egy-egy szolfézsórára készülve!
Aztán néhány hete focista lett, a helyi sportklub színeiben rúgja a labdát. Sose volt az a vagány, vérbeli sportoló kölök, de az elmúlt hetekben edzésről edzésre fogyó lelkesedéssel vonszoltuk le a pályára. Mert nem jött meg a kedve a focihoz, inkább csak bátortalanabb lett. Nem csoda! A jó hatvanas edző szinte a kezdettől "Centrum, centrum!", "Kényszerítő" és hasonló  felkiáltásokkal (aki tud focizni, biztos tudja, mit jelent, mi a pálya szélén álldogáló anyukák kevésbé) instruálta a foci szabályairól mit sem tudó hét-nyolc éves fiúcskákat.
Úgy lézengtek a pályán, mint a Monty Python-jelenetben a filozófusok, miközben Laci bácsi magában már biztos az NB1-ről álmodott.


Férjem az egyik edzés után megjegyezte, lehet, hogy elkelne a kicsiknek egy kis biztatás, talán nagyobb kedvvel jönnének focizni. De L. bácsi kikérte magának: "Nem fogom dicsérni őket, ha nem jók!" Ezúton is vitatkoznék vele.
Egy kedves barátunk adta a kezünkbe Polgár László, a három zseniális sakkozó-lány édesapjának kötetét, melyben a (zseni)nevelésről ír. Érdekes olvasmány, sok vitatható és sok megfontolandó gondolattal. A gyermekeit az intézményes nevelésből tudatosan kiszakító Polgár apuka pedagógiai elvei között kiemelt helyet foglal el a gyerekek teljesítményének dicsérete, sőt, ha kell, csodálata, mely szerinte az érdeklődés felkeltésének és fenntartásának, valamint a képességek fejlődésének záloga.
Maximálisan egyet lehet érteni azzal a megállapítással, (amit Laci bácsi, az egyébként szakmailag remélhetőleg kitűnő edző sajnos, nem gyakorol) hogy olyan pedagógiai szituációt kell kialakítani, ahol a sikerélmény a kudarc többszöröse, sokszorosa, azaz a pozitív ösztönzés sokkalta eredményesebb. A kudarc, a szorongás és a félénkség ugyanis köztudottan teljesítményt gátló tényezők, sőt a sorozatos balsikerek káros gátoltságokhoz is vezethetnek. Ezzel persze, nem az elvtelen, öncélú dicsérgetés mellett teszem le a voksot, csak a pozitív ösztönzés elve mellett. (A túlértékelésből egyébként vélhetően még mindig kisebb pszichológiai bajok származnak, mint az alulértékelésből.) Polgár László számokban is megfogalmazza, mit tart optimálisnak: a kudarc-siker aránya szerinte legyen 1:10-hez (P. L.: Nevelj zsenit., Bp., 1989. 78.o.).
Érdekes egybeesés, hogy szintén most került a kezembe a Demokrata e heti számának interjúja Pál Feri atyával, aki hasonlóan megpróbálja számokban kifejezni, miképp lehetne olyan családokat és közösségeket létrehozni, ahol nem a negatív önbecsülés és -énkép, nem a pesszimizmus uralkodik.
Feri atya szerint ugyanis mindannyian képesek vagyunk "olyan családi környezetet kialakítani, ahol 5:1 arányban jelenik meg a pozitív kommunikációs elem a negatívval szemben. Vagy felelős vezetőként olyan munkahelyi légkört teremteni, ahol ugyanez az arány 3:1. Ez utóbbi nemcsak azt jelenti majd, hogy boldogabbak leszünk, hogy az önbecsülésünk fejlődni tud, hanem gazdasági haszna is van".
Busafej egyelőre itthon kapja az ösztönzést, aminek hatására (no, és egy jó barátjától kapott vagány lábszárvédő hatására!) a mai mise után, ahol az atya arról prédikált, hogy bizonyos dolgokat csak utólag ismerünk fel, a mi hétévesünk is megtette első nagy lélektani felismerését: "Én is így voltam a focival. Eleinte nem szerettem, most meg már várom!"
Ha az edzést vélhetően nem is szerette meg egy csapásra, de a kertben már igazi örömmel rúgja a bőrt! Mi pedig nem fukarkodunk a biztatással, mert egy új bölcsességet kreálva: a dicséret szép szó, ha hallatják, úgy jó!