Új évszakban hatalmába kerít a megújulás kényszere. Most azt találtam ki, hogy a tavasz tiszteletére kikotrom az összes betolakodó gyermeket a hitvesi ágyból, Ember meg bámulhat tátott szájjal, hogy nocsak, a hálószoba visszakapta unalmasan hétköznapi funkcióját.

Először Királykisasszonnyal kötöm meg a kompromisszumot: elalvás a saját ágyban, ha éjszaka felébred - már miért is ébredne fel egy négy éves gyerek?! - átjöhet hozzánk (basszus felébred, átlagosan fél órával az elalvás után). Következő lépés a rácsos ágy megszabadítása a poros játékkupactól, első rács kicsavarozása, a fekvőhely áthurcolása a  hálószobába az ágyunk mellé (a fokozatos elválasztás híve vagyok). Kisfarkas meglátja, röhögőgörcsöt kap: "Vicces", majd a félreértések elkerülése véget hozzáteszi: "Nem Ojóé ágya."

(Magát érthetetlen módon nem Kórházi Farkasként, hanem Ojóként emlegeti, talán én is áttérek erre, lehet, hogy kevésbé megbélyegző?). Boldogan mászik be a franciaágyunkba: "Cicit kéjek szépen!" (Ugye milyen illedelmes gyermek? A következetes szülői szigor teszi.) Aztán megjelenik Szendvicsgyerekünk. Látom, felcsillan a szeme, nem tudom  mire vélni. Minden világossá válik egy óra múlva, mikor aludni térek: 12 éves fiam, a 153 centijével beköltözött a babaágyba. Bután állok a szoba közepén, s számolgatom a szuszogó kis (nagy) csomagokat. A matematikában állítólag az a szép, hogy nincs benne mellébeszélés: a megszokott kettő betolakodó helyett immár három bitorolja a hitvesi fészket. Nézem őket, és azon gondolkodom hány gyereket kell még szülnöm, hogy végre tanuljak a hibáimból? Aztán óvatosan helyet túrok magamnak a túlzsúfolt ágyban. Félálomban még feldereng: két hónap és itt van a nyárünnep: újabb évszak, újabb megújulás!