A mai Virágvasárnappal kezdetét veszi a Nagyhét, Krisztus kereszthalálának és feltámadásának életet fakasztó ünnepe. Kereszt(y)én(y) ember számára az év legsűrűbb, legtöbb lelki töltődésre alkalmat adó időszaka ez - ha sikerül megnyitni szívünket előtte. 

A hetek óta tartó böjti ráhangolódás után a jeruzsálemi bevonulás dicsőséges, pálmaágas ünnepével kezdődik ez a legfontosabb hét, mikor Krisztus, mint szamárháton érkező, békét hozó király még egyszer, teljes dicsőségében megjelenik az emberek előtt. Aztán folytatódik az elárultatás és a Getsemáne-kert nyomasztó magányával, majd a kereszthalál legsötétebb, mélységes szenvedésével. A rövid, néma csend után pedig hirtelen minden kifényesedik újra, s a feltámadással felragyog az emberiség számára az örök élet reménysége.

A Húsvét misztériuma a hit alapja, nélküle nincs Karácsony, nincs Pünkösd. Ünnepeink között egyértelműen a legnagyobb. Üzenetét befogadni gyerekeknek látszólag mégis jóval nehezebb, mint a betlehemi jászol csodáját közel vinni hozzájuk. A böjt, a virrasztás, az elcsendesedés feltétele saját bűnösségünk, esendőségünk, hitetlenségünk tudata, kisgyerekekkel mindezt megértetni nem lehet, talán nem is szabad. A népszokások és csokitojás sokkal érthetőbb valóság az ünnepről.

A feltámadás felfoghatatlan csodája a látszat ellenére lehet, hogy mégis sokkal kézzelfoghatóbb számukra, mint nekünk.
Néhány hete egy délután fura játékot játszottak a gyerekek, egymást váltva "meghaltak", majd a földön fekvő, lélegzetet visszatartó testvér mellett valami imát mormoltak, mire az kisvártatva feltámadt. S ez így ment jó ideig. Mellettük vasalva elhűlve figyeltem az elsőre meglehetősen bizarrnak tűnő játékot. Aztán jobban végiggondolva, rájöttem, hogy ebben az anyaszívnek fájdalmas játékban benne van az élő húsvéti csoda, s a gyerekek öntudatlan felszínre törő hite. Nekem facsarodott a szívem a játékuktól, őket nem rázta meg - maradéktalanul hitték, amit játszottak.
Bárcsak fele ilyen "gyerekes" hittel kezdhetnénk neki mi is a Nagyhétnek!