Szerző: Fakirma
Nemrég értesültem a sokgyerekesek felsőbbrendű gőgjéről, és rögtön örömmel fedeztem fel magamban ezt az érzést: azt hiszem, ez késztet arra, hogy időnként elolvassak egy-egy olyan "tudományos" cikket, amiről már előre tudom, hogy jól fel fogok háborodni tőle. Ilyen vágyakkal vetettem rá magam a reklámos babamagazinra. Már az első cikk bevezetője nem mindennapi csemegének ígérkezett:
"A szakemberek egyre gyakrabban tapasztalják, hogy normál terhesség után, komplikáció nélküli szülést követően, ortopédiai, vagy neurológiai betegségek megléte nélkül a babák mozgásfejlődése lassabb: mozgásfejlődési lépcsők... maradnak ki. A probléma hátterében sokszor a baba mozgása során kialakult, látszólag nem jelentős szokások, szemléletmód állhatnak, amelyek a mozgásfejlődés gátló tényezőjeként szerepel."
Először is leszögezem: a korai fejlesztés csodákra képes, a különböző fejlődési rendellenességek korai diagnózisa fontos, minden gyanús jelet komolyan kell venni. Azonban átlagosan fejlődő gyerekeknél a természetes, saját ritmusba való beavatkozást izzadságszagú, felesleges, és sokszor káros. Mármint szerintem. Manapság divatos úgy tekinteni a csecsemőre, mint egy javításra váró kütyüre, számok, értékek, teljesítmények alapján méricskéljük őket, s ha valahol bibi támad, jaj, annak az anyának, babának!
A cikk szerint az első év legfontosabb teendője az, hogy babádat vízszintes helyzetben tartsd. A függőleges pozíció ördögtől való találmány. Épp ezért baklövést követsz el, ha gyermeked felveszed, ringatod, ölbe veszed, magadra kötöd ( ne áltasd magad, a fekvő helyzet sem sokkal jobb, mert megakadályozod a spontán mozgását), esetleg segítesz kiszabadítani a maga alá gyűrt karocskáját. A lakást úgy kell átrendezni, hogy még véletlenül se tudjon felkapaszkodni sehová. Hét hónapos kortól a járóka badarság, mert a végén még feláll benne, inkább el kell különíteni a szobában egy részt neki (gondolom a szögesdrót, vagy a villanypásztor alkalmas erre a célra).
Értem én, hogy ez a cikk a mozgásfejlődésről szól, de miként lehet gyermeknevelési kérdéseket egy szempontból megközelíteni? Elvégre nem egy összetákolt robotot akarunk tökéletesíteni, hanem a hús-vér gyerekükről van szó. Sikít bennem az anyaállat: az ősbizalom, meg a kötődés és az anya-gyerek kapcsolat csak a kúszás-mászás után kullog? Miféle nézet az, amelyik hibás nevelési szokásként beszél arról, hogy az anya túl sokat tartja karban a csecsemőjét, ahelyett, hogy a megfelelően kemény kiságyban stimulálná a mozgásfejlődését?!
Tavaly állandó fellépők voltunk egy babamama klubban. A klub tartozéka volt egy fiatal, lelkes gyógytornász, aki azonnal lecsapott egy szerencsétlen anyuka fél éves kisfiára. A makkegészséges csecsemő "bűne" az volt, hogy még nem mászott. Két hónapos keserves munka után csodák csodája, a kisfiú "behozta lemaradását" (persze csak miután pont annyit kúszott, amennyi az egészséges mozgásfejlődéshez nélkülözhetetlen). Anyu a gyerekkel végigzokogott két hónapot, derűs együttlétek helyett orvosokhoz, fejlesztőkhöz és kuruzslókhoz jártak, de megérte, bár kissé megkésve (!), a baba végre fejlődésnek indult.
Talán ismeritek azt a klasszikus vizsgálatot, ahol két pszichológus (de az is lehet, hogy antropológus, bocsi), Danzinger és Frankl bécsi csecsemők fejlődését hasonlították össze gyalázatos körülmények között élő albán kisbabákéval. Az albán babák az első évükben ablaktalan putriban, pólyában összekötözve egy fabölcsőben parkoltak. Tényleg elég rémes lehetett a helyzet, viszont a putriban mindig nagy volt a nyüzsgés: rokonok, ismerősök jöttek, mentek, s a legfontosabb: az anyukájuk gyakorlatilag egyfolytában ott volt mellettük, a lekötözött babák megtanulhatták, hogy mama mindig kéznél van. Egy év után kiderült, hogy az elmaradott albán falucska kisbabái szociális fejlődésükben simán verik bécsi társaikat. A mozgásuk persze csapnivaló volt, de a lemaradást néhány hónap alatt behozták, és semmi maradandó károsodást nem szenvedtek! Nesze neked kúszás, mászás, tudatos mozgásfejlesztés!
Néha még a kis Kórházi Farkasunknál is elönt a frász, hogy mennyi mindent elfelejtettem megtanítani neki. Mert frusztrál a védőnő, a gyerekorvos, a statisztika és a szomszéd gyereke Aztán ránézek a három nagyra és rögtön tudom: nincs is annál egyszerűbb dolog, mint egy kisbaba anyukájának lenni: nem kell semmi mást tenni, csak szeretni, elfogadni, és elhinni neki, hogy tudja mi a dolga. Vannak olyan gyerekek, akik cseszegetés nélkül soha nem fognak kommandósokat megszégyenítő módon kúszni, de ha megtanulják, hogy még ilyen fogyatékossággal is szeretik őket, akkor ezt a traumát könnyedén fel fogják dolgozni.
Egyszer egy barátnőm azt mondta, hogy a gyerekeim úgy nőnek, mint a vadvirágok, senki se gazolja, nyesegeti őket, de azért összességében elég pofásan néznek ki. Nem bóknak szánta, de ennél nagyobb elismerést gyermeknevelés területén nem nagyon kaptam. Magam részéről nem vagyok a nemesítés híve, a vadvirágokra esküszöm. Olcsóbb, kevésbé macerás, ráadásul nekem jobban is tetszik!