A héten megvertem Szendvicsgyereket. Pontosabban szétvertem rajta  azt a gyűrött, piszkos, összefirkált förmedvényt, amit nem átallott a latin füzetének nevezni. Semmi kétség, Kisszendvics egy ocsonda disznó, ennek viszont sok köze nincs az én idegbeteg viselkedésemhez.

Szorongok. Talált, süllyedt, nem múlt el a fejfájásom a reuma gyógyszertől, így most bekerültem az egészségügy mókuskerekébe, ami még nálam erősebb idegzetűek számára is húzós műfaj, nálunk egyenesen háborús vészhelyzet.
A színjózan énem (halovány lény) és az orvosok azt üzenik Nektek, Kedves Olvasóknak, hogy ne aggódjatok, a közeljövőben nem kell végigkönnyeznetek hőn szeretett Fakirmátok haláltusáját. Én persze mást mondok (a már említett lepkefingnyi atomomtól eltekintve), de Ti csak nyugodtan gúnyolódjatok...


A szorongásnál kreatívabb létező talán nincs is a világon: először csak egy enyhe remegés a gyomrodban, jé, már megint olyan nehezen veszed a levegőt, kicsit mintha remegne a kezed, aztán mire észbe kapsz, hoppá, már le is csapott rád: elég egy rosszul bekötött cipőfűző (a normálisok kedvéért: hasra esik benne a kölyök és szétzúzza az agyát), egy mintha-növekedésnek indult szemölcs (n.k.: rák), egy előttünk álló hétvégi kiruccanás ( n.k: halálos autóbaleset). A családi békének pedig lőttek.

A szorongásban az a jó, hogy lehet miatta szorongani. A teljesség igénye nélkül néhány ötlet:
Soha nem lehetsz tőle biztonságban. Az Önfeledten Boldog időszakokban is azon agyalhatsz, milyen szörnyű lesz, amikor visszatér hozzád. Soha nem tudhatod, melyik pillanatban csap le rád.
Lerágott csont, hogy a stressz igazi betegségeket okoz, ettől a tudattól még idegesebb leszel, a halálos kórság veszélye percről percre nő, innentől kezdve már jogosan ronyózól... Tovább is van, mondjam még?
Szintén tudományosan bizonyított tény, hogy a szorongás genetikailag meghatározott dili. Ahhoz se fér semmi kétség, hogy erre még a környezeti hatás is rátesz egy lapáttal. Én apámtól kaptam ajándékba. Mifelénk egy családi repülőút megtervezése komoly szervezőmunkát igényelt: a család nem utazhatott egy gépen, és a nemek arányára is ügyelni kellett: ha valamelyik gép lezuhanna, maradjon hírmondó, aki tovább örökíti  családunk nyilvánvalóan túlélésre érdemes génjeit. Jó hír a pszichológusoknak és pszichiátereknek, hogy egyetlen repülő sem krepált be alattunk, így hát irdatlan tempóban sokasodunk....

Minél többet bújom a para-szakirodalmat, annál inkább elönt a szorongás. Egy nemrégiben olvasott helyes kis cikk szerint a félelmeinkre gondolva a térdünket kellene csapkodni a röhögéstől. Íme néhány (amerikai) statisztikai adat, amitől engem inkább kiver a verejték: 140 közül 1 ember hal meg autóbalesetben, 60 közül 1 városlakó lesz erőszakos bűncselekmény áldozata, 9 nő közül pedig egy kap mellrákot. Hát köszi szépen, ezektől a számoktól még egy paramentes lény is összetojja magát! Igazság szerint akadnak tényleg megnyugtató adatok is: így például 4millió ember közül csak egyet fal fel a cápa, egy bajnoki mérkőzésen pedig mindössze 1:300000-hez az esélye annak, hogy eltalál a labda.(Még több üdítő adatot találhattok Ronald J. Comer A lélek betegségei című könyvében!)

Az életünket leggyakrabban a kígyótól, a magasságtól, a vihartól, az orvostól, a betegségtől, a testi sérüléstől és a haláltól való félelem keseríti meg. Tapasztalataim szerint általában azért ennél jóval kreatívabbak a szorongó emberek. Van egy kedvenc történetem, nektek is elmesélem (igen, jól értettétek, időnként vak vezet világtalant): egyszer egy fiatal lány szörnyű bűntudatról panaszkodott, mert úgy ment el uszodába, hogy a száján lévő herpesz még nem múlt el teljesen. Mellette egy idős ember úszott, aki talán elkaphatta tőle a kórságot. A vén trotty szervezete bizonyára nem tudott megküzdeni ekkora csapással, s azóta már talán bele is halt a herpeszbe. Ti mit javasolnátok ennek a csajnak? Ja, én is mondtam neki, hogy forduljon orvoshoz. Megtette, kapott dilibogyót, azóta köszöni szépen jól van. Ilyen egyszerű lenne az egész?

Egyszer kétségbeesésemben még egy "Gyógyítsd-magad!"- típusú könyvbe is belekezdtem. Az első terápiás lépésnél aztán el is akadtam szépen. Az instrukció alapján, ha jön a szorongás, régi kedves ismerősként kell üdvözölni őt. Valahogy így: "Szervusz Szorongás!" Úgy tűnik, az én parám az udvarias fajtából való. Imádja ezt a barátságos fogadtatást, boldogan ölel a keblére, aztán jó sokáig időzik nálam.

Így hát kedves Szorongásom, élmény volt Veled lenni, sajnos egyéb dolgom akadt, légy szíves, most húzz el innen a fészkes fenébe!