Szerző: Lotte
Falurombolás elleni tüntetés, 1988. június 27. |
Apukám vitt el annak idején a köztársaság kikiáltását élőben megnézni, iskolába se kellett aznap mennem, de félig gyerekként is átélhető volt a déli harangszó zúgása mellett a történelmi pillanat emelkedettsége. Aztán harcosabb idők is jöttek, a "médiaháború" idején is ott voltam apukám és anyukám kezét fogva, mikor Juszt se Baló!-t skandált a tömeg. Egyik legmegrendítőbb emlékem pedig, mikor - már gimnazistaként - Antall József ravatalához álltunk sorba barátokkal némán, órákon át a metsző, decemberi szélben fagyoskodva.
Voltak emelkedett nemzeti ünnepek, fáklyás felvonulások, kampányzárók és látogatások évről-évre a világvégi 301-es parcellába. És persze kijutott az oszlatásból és a paprika spray-ből is. Rosszul éreztem volna magam, ha nem vagyok ott akkor, mikor a jelenlétemmel kell odaállni valami mellé, vagy épp hangot adni a nemtetszésemnek.
Sok szép élmény köt ezekhez az alkalmakhoz: nagy összeborulások, jó beszélgetések, egymásratalálások és inspiráló viták sora. Sose értettem, hogy azok a kortársaim, barátaim, akik egyébként jórészt egy követ fújnak velem, miért nem veszik a fáradságot, hogy néha jelenlétükkel is kifejezzék a közélet alakulásáról alkotott véleményüket - legyen szó bár nekem tetsző vagy azzal ellentétes véleményről. (Emlékszem, miképp roppant meg egy gimnáziumi szerelem amiatt, mert számomra evidencia volt, hogy március 15-én ünnepelni megyek a Bem térre, amit a fiú képtelen volt megérteni, egyszerűen nem fért a fejébe, miért nem náluk töltöm heverészve a délutánt. Hamarosan szakítottunk, ha nem is csak ezért, de benne volt.) Ennél már csak az felfoghatatlanabb, ha valaki nem él törvény adta lehetőségével, hogy véleményt nyilvánítson egy népszavazáson vagy választáson. Sok barátnőm mostanság azzal magyarázza a passzivitást, hogy hát a gyerekeknek nem való az ilyesmi! Nem értek egyet. Természetesen tévészékház-ostromra vagy tömegoszlatásra én sem vinném a kicsiket, ahogy magam sem vágyom oda, de egy március 15-i ünnepségre vagy épp a szombati Békemenetre minden további nélkül visszük az aprónépet. Szombaton is ott voltunk, mert a lelkiismeretünk ezt diktálta.
Csupamosoly apukája nyakában üldögélve nézte az áradó tömeget, miközben valaki azt mondta nagy hévvel a mikrofonba, hogy "Isten segedelmével ígérjük..." - erre a kislány nem kisebb vehemenciával kontrázott: "Esküszünk, esküszünk!". Nevettünk, de valahol mélyen nem ez a történelem folytonossága, in live?
Sok szép élmény köt ezekhez az alkalmakhoz: nagy összeborulások, jó beszélgetések, egymásratalálások és inspiráló viták sora. Sose értettem, hogy azok a kortársaim, barátaim, akik egyébként jórészt egy követ fújnak velem, miért nem veszik a fáradságot, hogy néha jelenlétükkel is kifejezzék a közélet alakulásáról alkotott véleményüket - legyen szó bár nekem tetsző vagy azzal ellentétes véleményről. (Emlékszem, miképp roppant meg egy gimnáziumi szerelem amiatt, mert számomra evidencia volt, hogy március 15-én ünnepelni megyek a Bem térre, amit a fiú képtelen volt megérteni, egyszerűen nem fért a fejébe, miért nem náluk töltöm heverészve a délutánt. Hamarosan szakítottunk, ha nem is csak ezért, de benne volt.) Ennél már csak az felfoghatatlanabb, ha valaki nem él törvény adta lehetőségével, hogy véleményt nyilvánítson egy népszavazáson vagy választáson. Sok barátnőm mostanság azzal magyarázza a passzivitást, hogy hát a gyerekeknek nem való az ilyesmi! Nem értek egyet. Természetesen tévészékház-ostromra vagy tömegoszlatásra én sem vinném a kicsiket, ahogy magam sem vágyom oda, de egy március 15-i ünnepségre vagy épp a szombati Békemenetre minden további nélkül visszük az aprónépet. Szombaton is ott voltunk, mert a lelkiismeretünk ezt diktálta.
Csupamosoly apukája nyakában üldögélve nézte az áradó tömeget, miközben valaki azt mondta nagy hévvel a mikrofonba, hogy "Isten segedelmével ígérjük..." - erre a kislány nem kisebb vehemenciával kontrázott: "Esküszünk, esküszünk!". Nevettünk, de valahol mélyen nem ez a történelem folytonossága, in live?