Még dolgozó nő koromban egyszer egy projekt-munkán együtt ügyködtem egy velem nagyjából egyidős fiatalemberrel. Remekül megértettük egymást emberekként, és szakmailag is felüdülést jelentett a közös munka. Amolyan munkaházassággá nőtte ki magát a kapcsolatunk: én élveztem, hogy ízig-vérig nőként rábízhatom magam, s adhatom lágyságomat és kreativitásomat, ő pedig mindezt férfi aggyal logikus formába öntötte, a munkát megszervezte. Bár barátok nem lettünk, de megszerettük egymást, én sokat fecsegtem, ő sokat hallgatott, szóval szép rendben ment minden. A munkánk bámulatosan sikerült, az elismerést és a pénzt bezsebeltük, aztán amikor itt volt az ideje örök búcsút mondani egymásnak, akkor meglepetésemre meghívott magához egy kávéra.


Egy tavaszi délután kíváncsian léptem be a barátságos, de zárkózott férfi otthonába. Ugye milyen romantikusan hangzik? Miután szemügyre vettem a falon lógó színes képeket, a régi emlékeket őrző mütyűröket, a színes teáskannát, és a virágokkal zsúfolt kicsi erkélyt, megállapítottam, hogy ennek a tetőtéri lakásnak gondos és szerető gazdája van. Aztán kicsit zavartan léptem be a hálószobába. Zavarom még nagyobb lett, amikor a franciaágy felett két karikatúrát pillantottam meg. Az egyiken felismertem őt, a másikról egy idegen pasi vigyorgott rám. Gyanakodva pislogtam a sarokban álló két férfi biciklire, és a falon lógó kommersz tengerparti fotókat is alaposabban szemügyre vettem: a képeken két fürdőgatyás fickó ölelte át egymást. Laza, felvilágosult csajnak tartom magam, de egy pillanatra rosszallóan gondoltam amúgy körültekintő szüleimre, akik elfelejtették megtanítani, hogyan viselkedik egy úrinő, amikor egy pasi színt vall homoszexualitásáról. Irtó zavaromban elképesztőbb hülyeség aligha csúszhatott volna ki a számon: "Milyen kár, hogy neked soha az életben nem fog gyereked születni." Gondolom, hallott már pár baromságot az életében, úgyhogy csak szomorúan mosolygott. Amúgy meg legszívesebben megöleltem volna a bizalmáért, persze nem tettem, mert fogalmam sem volt,  illik-e egy homoszexuális férfit ölelgetni.

Bár a közös munka régen véget ért, időnként találkozunk, néha a barátja is otthon van. Levetkőzve elefánt a porcelánboltban-stílusomat néhányszor megpróbáltam érdeklődni kettőjük kapcsolatáról, de ő mindig határozottan lepattintott magáról. Pedig kíváncsi vagyok. No nem a pikáns részletekre, látom, hogy úgy élnek, mint bárki más: hétvégenként meglátogatják a mamát, nyáron a Balatonra mennek, este meleg kajával várják egymást, bulizni járnak, s gondolom, szexelnek is. Viszont szeretném tudni, miként lehet izolálódás nélkül boldog életet élni egy olyan heteroszexualitásra berendezkedett világban, ahol az emberek nagy része nem tanulta meg természetes módon kezelni a megszokottól való legkisebb mértékű eltérést.

 Anyaként mindig azon drukkolok, hogy a gyerekeim ne lógjanak ki sehol nagyon a sorból: ne legyenek zsenik, csak az átlagnál kicsit okosabbak, ne legyenek szépségkirálynők, csak egy picit szebbek a többinél, és olimpiai bajnokokat sem akarok nevelni, csak jó sportolókat. Mert nagyon eltérni a többségtől jó eséllyel szívás. Annak sem örülnék, ha valamelyik fiam homoszexuális lenne.  Nem azért, mintha nem tudnék megbarátkozni az XY kromoszómás meny gondolatával, inkább attól félnék, hogy nehezen találnák meg a boldogságot. Nem a párkapcsolatukban, hanem a nagyvilágban.

Gyógypedagógus létemre a buszra felszálló Down-kóros gyereket megbámulom, vagy álszent módon elkapom a tekintetem, nehogy azt higgye valaki, hogy azért bámulom. Kényelmetlenül érzem magam, mert viselkedésem természetellenes minden igyekezetem és személyes tapasztalatom ellenére. Nyugtassatok meg (vagy szomorítsatok el), hogy nem én vagyok az egyedüli, aki minden jó szándéka ellenére sem tud természetesen viselkedni egy ilyen hétköznapi helyzetben.

Amikor Szendvicsgyerek néhány órás újszülött volt, bejött hozzám a kórterembe a gyerekorvos, és fapofával közölte: "Anyuka, valami baj van a babával, nem tudjuk, mi az, de nem való ide, a többi egészséges közé, úgyhogy átvitetjük egy másik kórházba." A riadalmon túl ezekben a napokban azzal is meg kellett küzdenem, hogy az én gyerekem más mint a többi. Ráadásul én sem tartozom a "normális" anyukák közé, akik boldogan mutogatják egészséges újszülöttjüket a családnak, miközben az én Taigetosz-pozitív gyerekem a kisebbség közé zárva oxigént kap. Még fizikailag is szeparálódtam a többségi anyáktól. Kényelmesebb volt egész nap a beteg újszülöttek osztálya előtt a padon ücsörögni, mint a többiek között elviselni a kívülállóságot. Empátiából jobb lecke volt, mint amit a gyógypedagógiai főiskolán tanítottak nekem négy év alatt.

Nem akarom az oxigénhiányos újszülöttömet, a Down-kóros gyerekeket és a homoszexuálisokat egy kalap alá venni. Egy szempontból azonban hasonlítanak egymásra: kilógnak a sorból, így nem illenek bele a mi szép kerek világunkba. Hulljon a férgese, vagy zárjuk el őket a szemünk elől, nehogy  szembesülnünk kelljen azzal, hogy nem csak a mi normáink szerint lehet szép az élet? Vagy hozzunk atyai jóságtól csöpögő törvényeket a védelmükben? A szomszéd nénim az idegeimre ment, amikor mindenre azt válaszolta: "Angyalom, nem vagyunk egyformák!".  De basszus, tényleg,  nem vagyunk azok. És ez azért nagy mázli.

Saját közhely-puffogtatás helyett elmesélem nektek a gyógypedagógiai tanárképző főiskola egykori igazgatójának, Illyés Sándor tanár úrnak a tanmeséjét a másság lélektanáról: vajon mi történne velünk, ha valami adminisztrációs hiba folytán egyik reggel arra ébrednénk, hogy körülöttünk mindenkinek négy ujja van? Nyilván egy ideig győzködnénk a környezetünket, micsoda röhej a négy ujj, az öt sokkal praktikusabb, zongorázni is sokkal szebben lehet, meg feneket törölni is (na jó, ezt nem ő mondta, ez már az én kiegészítésem). Aztán idővel elkezdenénk szégyelni azt a ronda, ráncos húscafatot, amit egykor a hüvelykujjunknak hívtunk. És szörnyen kényelmetlenül éreznénk magunkat, amikor a speciális eszközök boltjában kellene beszereznünk idétlen kezünkre a TB-támogatásos öt ujjas kesztyűt.

Vagyis normalitás-abnormalitás csak nézőpont kérdése. És ebben a kérdésben mindig a többség dönt. Ti mit tennétek a négy ujjúak társadalmában: amputáltatnátok, vagy bemutatnátok nekik?