belebotlottam ebbe a kupacba...

ostoba szexista, rasszista férfigyűlölő barmok, a férfi élete is ugyanannyit ér !!!!!!!

intelligens ember nem lehet konzervatív különben sem csak a szűk látókörű, tanulatlan csőcselékre jellemző ez

a kereszténység pedig egy rendkívül káros kollektív téveszme, szintén emberi ostobaságra, és az ezekből tervszerűen felépített félelmekre épül az egyház is csak egy tudatiparban utazó maffia

Pont ezt akartam én is írni: valószínűleg előbb segítenék a férjemnek menekülni, mint egy idegen hatgyermekes anyának. Amúgy sztem az az érvelés nem teljesen helytálló, hogy a nők anyák, vagy anyák lesznek, hiszen ugyanígy a férfiak meg apák, vagy apák lesznek. mondjuk, ha pusztán racionális nézzük, egy apa élete "fontosabb", mint egy még nem anya nőre.
A gyerek viszont mindenek előtt!! Egyszerűen, mert gyerek.

Kedves mbbm! meggondoltam, magam, és egyetértek Önnel tiszta szívemből, úgyhogy legyen szíves szóljon, ha világkörüli útra indul egy luxus-óceánjáróval, mégis Önnel tartanék, persze csak azután, hogy megittuk a pertut! -:)

@Fakirma: bárcsak nekem is hasonló mentségem az "50-50% százalék" szerkezetre :)

és még a többit is önnek: szerintem a kisgyerek esetében könnyen meg lehet indokolni a helyátadást -- egy másfél éves gyerek tényleg elesettebb a buszon utazó többi embernél. A gyengébbek megsegítéséről azonban semmit nem mond a gender kutatás, ezért is javasoltam, hogy őket most hagyjuk ki az egyenletből.

Sajnálom, ha önzőnek hatott amit feljebb írtam. Talán enyhítőleg hat, ha kihangsúlyozom: szerintem fontos, hogy az emberek önfeláldozóak és segítőkészek legyenek, személy szerint pedig szeretném azt hinni, hogy egy ilyen helyzetben én is önfeláldozó és segítőkész lennék, és minél több embernek segítenék felvenni a mentőmellényt. Egyszerűen annyi volt a felvetésem (nyilván a gender-kutatók felvetése is ugyanez), hogy az altruizmus célját értelmetlen leszűkíteni; ha egy barátommal utazom a hajón, akkor neki előbb segítek, mint egy számomra ismeretlen nőnek. Legalábbis: nem érzem, hogy ha ilyen helyzetben egy barátot előnyben részesítünk egy nővel szemben, az mindenképpen erkölcsi hiba volna. Fordítva pedig: abban sem vagyok biztos, hogy egy nő egy süllyedő hajón kizárólag gyerekeket menthetne meg.

Általában; szerintem teljesen elfogadható, sőt, az erkölcsileg helyes helyzet pontosabb leírása, hogy az emberek ilyen helyzetben azoknak segítenek, akik hozzájuk közel állnak (vagyis akiket szeretnek). Ez nyilván sokszor azt is jelenti majd, hogy egy férfi egy nőnek segít -- azt azonban szerintem nem fair elvárni, hogy egy férfi az összes nőnek segíteni próbáljon, vagy hogy a barátai érdekeinél előbbre helyezze idegenek érdekét.

Még egy dolog; én nem bántottam a szentimentálisságot, csak az érvelés hangneme és haszonelvűségen alapuló alapgondolata közötti ellentétre próbáltam rávilágítani.

Ember hősiesen megbirkózott a mogyoró darabbal, ami beszorult az í betű alá. Biztos én is meg tudtam volna tenni, de most olyan jó könnyes szemmel felnézni - minden evolúciós pszichológiát mellőzve, csak úgy romantikából - az én Hősömre, aki igazi férfi módjára tarolta le az ellenséget.

Egyszer terhesen ültem a tömött buszon, amikor felszállt egy anyuka egy másfél év körüli totyogóval. Senki nem adta át a helyet, végül én felálltam a nagy hasammal. Nem csak jófejségből tettem, hanem szemrehányásként is a többi ember felé ("nesze, ti bunkók"), tök feleslegesen, senkinek még az arcizma sem rezdült. Nem tudom logikus érvekkel alátámasztani, miért tartom nagyobb bajnak, ha egy másfél éves gyerek agya loccsan szét a busz fékezésekor, mint egy ötven éves emberé, mert valóban ember élet mind a kettő. Amúgy valóban szentimentálisan ragaszkodom a női-férfi sztereotip szerepekhez: én szeretek itthon tenni-venni, beáldozni a karrieremet a gyerekekért (hülye szó, mert nem áldozat, nekem igy esik jól, volt időszak, amikor a férjem volt gyesen, én dolgoztam, majd bele pusztultam a családfenntartó-karrier-éptő nő szerepébe),és bogyót gyűjteni is imádok a barlangunk körül, viszont csak azt a férfit tudom imádni, aki megvéd engem és a gyermekeimet a külvilág csapásaitól, és kicseréli a defektes autókereket, én pedig feltétel nélkül alárendelődhetek neki. Nekem bejönnek a hagyományos nemi szerepek, észérvek nélkül, romantikából,tudom, látom, hogy másnak nem, és ez igy van rendjén ebben a változó világban.Mbbm, azért remélem, nem Te leszel mellettem a következő süllyedő Titanicon, mert roppant mód meg fogok Rád orrolni, ha nem segited rám előzékenyen a mentőmellényt!-:)
(a hosszú i betűnk behalt, a többi helyesirási hiba az én saram)

érdekes lenne pontosabban látni, hogy mit állapított meg az eredeti tanulmány. A cikk homályosan csak ennyit mond:

"Míg a Titanic 2201 utasa közül a nők 75%-a menekült meg, s ez társadalmi osztályhoz tartozástól függetlenül igaz volt, addig a Concordia esetén ez a nemi különbség már egyáltalán nem volt tapasztalható."

Kérdés, ez pontosan mit jelent, számomra azonban a leglogikusabb olvasatnak az tűnik, hogy a nemek szerint elosztott túlélési arány 50-50% közelében volt (a gyerekeket most ne vizsgáljuk, mert nem teljesen értem, a gender mainstreamingnek milyen mondanivalója lehet róluk).

Ha a túlélési arány tényleg 50-50% százalékos, az a cikkben olvasható érvelést, mely szerint a nőknek versenyhelyzetekben pozitív diszkriminációra van szükségük, mert természetes körülmények között hátrányba kerülnének, egyszerűen helytelen; a Costa Concordia példája pont azt mutatja, hogy a nők túlélési esélyei a férfiakéhoz hasonlók. Ezután az eredeti tanulmány "több joga van-e a túlélésre egy nőnek?" kérdése teljesen jogos.

Még egy dolog; az utóbbi kérdés megválaszolásakor a konzervatív nézőpontot képviselő emberek rendre a nők szaporodás-utódnevelés körül betöltött szerepére hivatkoznak, kvázi természeti diktátumnak állítva be a túlélés kérdését. Szeretnék rámutatni, hogy ez a hidegen logikus, haszonelvűségre építő hivatkozási rendszer milyen éles ellentétben áll azzal a szentimentális, az altruista hajlam elmúltát sirató hanggal, mely az így érvelőket e poszt hozzászólásai között is jellemzi.

Egy szociálpszichológia kurzuson egyszer kiscsoportokban listát kellett készítenünk egy kitalált falu lakosságáról, kit hagynánk életben egy vészhelyzetben. A férfiak rendszerint a sorshúzás mellett kardoskodtak, mi nők (többségében gyerekes anyák) a gyerekeket mentettük volna, utána meg az anyákat. Ez volt az első vitám Emberrel, borzasztó rosszul esett a szívtelen racionalizmusa. Valahogy úgy gondolom, attól vagyunk emberek, hogy nem a farkastörvények uralkodnak köztünk, ráadásul még az állatvilágban is működik az utód-védelmező ösztön, nehogy már abban kerekedjünk az állatvilág felé, hogy hagyjuk az ivadékainkat elpusztulni - akár csak elméletileg is.

Szerintem itt nem az a kérdés, hogy életveszélyben mi az elvárható és helyes viselkedés. Inkább arról van szó, hogy egy ilyen szituációban a legmélyebb beidegződéseink szerint működünk, ezért jól szemlélteti, hogy is állunk ezekkel a mély beidegződésekkel.

Az én olvasatomban ez az elemzés nem arról beszél, hogy rosszabbak a mai férfiak, hanem hogy olyan társadalomban élünk, ahol már nem olyan erős az utódok védelmének ösztöne a egyéni élet védelméhez képest. (Ezt persze tekinthetjük nem-kívánatosnak, vagy aminek akarjuk.)Talán csak ha saját gyerekről lenne szó, de általában a gyerek már nem váltja ki azokat a reakciókat.

Egyébként is a jóléti társadalom csökkenti az ösztönök intenzitását, de ebben nem vagyok pöpec, maradjunk abban, hogy állítólag.

Mindenesetre egy beszédes tünettel szembesülhettünk.

Előszeretettel szoktam magam értelmetlen gondolatkísérletekkel gyötörni (pl: Sophie's choice). No, ilyen gyötrő kérdés számomra, hogy életveszélyben én hogyan cselekednék. Menteném a saját irhámat, vagy segítenék a gyerekekre feladni a mentőmellényt. Rettegek, hogy a túlélés ösztöne vinne mindent, és persze nagyon reménykedem, hogy soha nem kell majd ilyen helyzettel szembenézni. Nem tudom, életveszélyben lehet-e egyáltalán nemi különbségeket tenni.

Jó ez az éles helyzetben tett megfigyelés!

Tényleg úgy van, hogy nem tartom magam különbnek, nem azért esik jól a lovagiasság. Épp úgy, ahogy az udvarlás, a lovagias viselkedés is előrevetít egy későbbi krízis helyzetben való viselkedést. Nem csak nőkkel szemben, hanem az egész közösséggel szemben.

Bezzeg a nagy autókkal való menőzés nem ment ki a divatból!

Most nyanya leszek, de amikor srácáok simán félresöpörnek az útból, az tényleg rosszul esik, mert férfihiányt érzek az éterben.