Szerző: FiloSzofi

Régi újságok sorsán töprengtem a karácsonyi rendrakáskor,  a tétovázás pedig oda vezetett, hogy elmerültem a régi számokban. Most ide hozok egy cikket, ami frissen is, most is gondolkodóba ejtett: Hogyan öregedjünk meg szexisen? Balla Eszter írása Jane Fonda új könyvéről, a Prime Time-ról. A könyv 2011. augusztusában jelent meg az Egyesült Államokban.

A cikk nagyon jó, nem ül fel az adódó közhelyeknek, sokat mond a könyvről szeretettel és ízléses fenntartással. Az is kiderül belőle, hogy Fonda azért nem csak korban érettebb, mint egy fiatal divatmalac, a mondanivalója is összetettebb annál, mint hogy legyél öregen is szexi, és akkor boldog leszel. Hál'Istennek, ez azért megnyugtató, mert nincs lehangolóbb az időskori totál üresfejűségnél. Mindig kétségbe ejt, ha valaki végigevickélt az életen, amihez rengeteg bátorság vagy(és?) rettegés kell, és nem jutott tovább, mint hogy rendben van a szemöldöke.

Ha megengeditek, én most elrugaszkodom a cikktől, annál is inkább mert a könyvet nem olvastam, és ennél jobban nem is érdekel Jane Fonda. Inkább fejest ugrom a saját kérdéseimbe.

Azt hiszem, aki egyszer rátalált a saját nőiességére, és meg is szerette, az nem akarja többé elveszíteni. A fiatalság elmúlása pedig többek közt ezért tölt el félelemmel bennünket, mert a nőiességünk elvesztésétől félünk. És korántsem nyugtat meg feltétlenül, még ha vonz is a vanília illatú bájos idős asszony képe, akit körüldonganak az unokái.
Én nagyon szeretném ez utóbbit, tényleg, és ösztönösen viszolygok a szexistennő szűk farmeres nagyiktól. Valahogy groteszk, mint a megcsonkolt, vagy vicsorgó játékbabák az ijesztő filmekben. (Tényleg, emlékeztek az Örvényre a 80-as évekből? Valami sorozat volt, szerintem nem is nézhettem, de a főcímben ott voltak azok a babák, brrrr. Szerencsére azóta annyi kortárs művészetet láttam, ahol epigonok epigonjai lerágták ezt a csontot vizuálisan, hogy ezen a traumán már túl vagyok.)
Szóval, ott tartottam, hogy van két kép a jövőről, az egyiket akarom, a másikat nem, de a megélt vágyaimmal egyelőre mindkettő összeegyeztethetetlen. Ez szerintem tök normális, miért lehet mégis sokaknak buktató?

Mert valamelyik felé haladok éppen, lévén az idő nem áll  meg. Ebből következik, hogy vagy a rémkép (groteszk mami) válik valóra, vagy valahol el fogom veszíteni a szexuális kisugárzásomat. És ettől a ténytől a legtöbben baparázunk, hogy na nem, azt nem adom!!!! Hogyan mondhatnék le valamiről, ami az identitásom része? Ki leszek akkor? Hogyan integráljam az énképembe azt a jövőt? Mert igaz, hogy a jövő közismerten kiszámíthatatlan, de az ember egyik jellemzője, hogy bizonyos életkor után a születéstől a halálig egybefogva értelmezi az életét. Sajnálta is érte az embert Nietzsche, a legelésző bárányokat irigyelve, akik boldogok az örök jelenben. Jézus azt mondta, hogy ne aggodalmaskodjatok a jövő miatt, és az aznapra elegendő kenyeret kérjük minden nap. Mondjuk ő nem akart belőlünk legelésző bárányt csinálni (Nietzsche sem), hanem a Benne való bizalomra akart megtanítani.

Hogy jön ez ide? Mert azt érzem, minden hiten és filozófián innen, hogy olyan mértékben hiányzik belőlünk a bizalom, ami már-már blokkolja az élet élését.

Nem hisszük el, hogy később vágyni fogunk arra, amire most egyáltalán nem, hogy más tesz majd boldoggá bennünket néhány év múlva, mint ma. Így sokszor kitartunk olyan dolgok mellett, amik már egyáltalán nem is tesznek boldoggá (pl a szexisség?).

Nem hiszünk senkinek, legfőképp az öregebbeknek nem (Fondának higgyünk?), és utálunk más példáján okulni. Rettegünk attól, hogy a meglévő közösségi tudás megtámadja az énünket, és valahol elveszünk. Kapaszkodunk magunkba, hogy el ne fújja az énünket a szél, ezért nem merünk változni. A törvényszerűen bekövetkező változást rossz kompromisszumként, végső soron veszteségként éljük meg.Pedig a személyiség egysége nem az igényeink statikusságán múlik.

A keresztanyám, aki már 70 felé járhat, és a szememben mindig a nőiesség mintaképe volt, meglepően nyilatkozott erről, már vagy 10 éve. Miközben minden egyetemista (fiú)barátom látta benne a nőt, és a finomságot, aközben ő azt mondta, hogy hihetetlen felszabadulást is hozott az öregedés a sok kényelmetlenség mellett, neki kifejezett könnyebbség a női ambíciók elengedése. Ettől még ugyanolyan ápolt és igényes ma is, megjelenésében, magatartásában egyaránt.

A boldog és természetesen nőies öregkorhoz a sok és sokféle szeretetkapcsolaton kívül egy tippem van: a zene. Mire megöregszem, tényleg szeretném összehozni a családi-baráti zenekart. Ülnénk a ház előtt, és bármit megénekelhetnénk, és jelenvalóvá tehetnénk.


Mondjuk így néznénk ki:

Ella Fitzgerald and Louis Armstrong - Summertime