Szerző: Lotte
Régi motoros pánikbeteg vagyok, a családom is para-díjas, így adódik, hogy különös figyelemmel követem gyerekeim szorongásainak alakulását. Abban reménykedem, hogy az Ö természetét öröklik, akinek optimizmusa és nyugalma irigylésre méltó egy magamfajtának. Lássuk, mitől is félnek általában a kicsik: a vihartól, a szúnyogirtó repülőtől, a méhecskétől, a csípős paprikától, a pókháló fonalától, a sebektől és a tűzijátéktól.
Régi motoros pánikbeteg vagyok, a családom is para-díjas, így adódik, hogy különös figyelemmel követem gyerekeim szorongásainak alakulását. Abban reménykedem, hogy az Ö természetét öröklik, akinek optimizmusa és nyugalma irigylésre méltó egy magamfajtának. Lássuk, mitől is félnek általában a kicsik: a vihartól, a szúnyogirtó repülőtől, a méhecskétől, a csípős paprikától, a pókháló fonalától, a sebektől és a tűzijátéktól.
A félelmek közül legtöbb szorongás ősi, állati eredetű, nagy jelentőséget nem is tulajdonítok nekik, majd kinövik vagy legalábbis tolerálhatóvá válik számukra. Bár nagy fiunknál például a vihartól való félelem már tartósnak mondható. Egész pici kora óta fél, ami talán abból ered, hogy másfél éves volt, mikor egyszer nagyon eláztam vele egy nyári zivatarban. Az akkor néhány hónapos testvére is velünk volt, ő a babakocsiban átaludta az égszakadást, de totyogó bátyja szinte sokkos állapotba került. Hiába fogtam ölbe, csitítottam, alig akart megnyugodni.
Azóta is rajzai többségén szerepel valami viharos motívum, s ha a tévében időjárás jelentést hall, nagy hangon, önmagát nyugtatva és kibeszélve félelmét, meséli mindenkinek a jövendölt záport-zivatart. Egy unokatestvérem még tíz évesen is rettegett és undorodott a hozzá érő ágaktól, levelektől. Kirándulások alkalmával alig tudtuk átvonszolni olyan ösvényeken, ahol közel hajolt egy-egy bokor. Bátyám a roncsautóktól, én a bekötözött, sérült emberektől féltem. Emlékszem, ovis voltam, mikor beletenyereltem a húslevesbe, leégett a bőr a karomról és be kellett kötözni. A saját kezemtől is undorodtam. Nem lehetett meggyőzni arról, hogy oktalan a viszolygásom.Amitől mostanában én szorongok, az Busafej új keletű félelme. Vagy másfél hónapja két kistestvérével magára kellett őket hagynunk egy játszóházban, mert közös elintéznivalónk volt az apukájukkal. A nagyszülők nem voltak hadra foghatók, így nem maradt más megoldás, mint egy közeli lelkigyakorlatos ház gyerekfoglalkozásán hagyni őket néhány órára egy nénivel. Nem volt rossz soruk, finom ebédet is kaptak, levegőn is voltak, aztán kézműveskedhettek. A megbeszélt idő helyett azonban csak egy órával később tudtunk értük menni.
A két kicsi vígan elvolt, az iskolás Busafej viszont sírt, amit korábban soha nem csinált. Hármójuk közül mindig is ő tűnt a legfüggetlenebb személyiségnek, aki szinte bárhol, bárkivel jól érezte magát. Az említett eset után gyökeres fordulat állt be, valami bizonyosság eltörött szegénykémben. Azóta alig akar elengedni bennünket maga mellől, még kedvenc angolórájára is be kell üljek vele, s szeretett nagyszüleinél sem szívesen marad. Ha pedig el kell mennünk este valahova, s nagymamája vigyáz rájuk, folytonosan telefonál, kérdezi, hogy pontosan mikor érünk haza, mennyi idő van még addig. Hiába beszélgetünk megértően, hiába elemezzük közösen a történteket és félelme indokolatlanságát, csak nagyon-nagyon lassan oldódik benne a szorongás. (Karácsony napján még az eset színhelyére is visszatértünk, hátha újra látva a környezetet, könnyebben feldolgozza a traumát.) Nem tudunk mást tenni, nincs jobb ötletünk, mint türelemmel és megértéssel várni a lelki egrendülés feldolgozását, a belénk vetett bizalom újraépülését.
Olyan sokféle félelem él bennünk, kimondhatók és meg nem nevezhetők. Egyedül nem boldogulunk velük, a szülői szeretet és vigasz is sokszor kevés, mégoly sok öleléssel és logikus érvekkel sem lehet meggyőzni valakit arról, hogy ne féljen, ha egyszer egészen belül remeg valamitől. Felnőttnél sincs ez másképp. Be kell látnunk, a félelmek legyőzéséhez magunk kevesek vagyunk. Felfele (is) kell keresgélnünk.