Elindultam a főállású anyává válás útján. Részmunkaidőben, heti 20 órában dolgozom, így rövid netes kutatás eredményeképp rájöttem, hogy háromgyermekes lévén jár a hivatalos nevén gyermeknevelési támogatásnak nevezett juttatás, amely a köznyelvben főállású anyaságként ismert. Senki ne gondolja azonban, hogy "igazi" fizetés járna e széphangzású foglalkozás mellé, ami a valóságban nem is számít munkaviszonynak.
Inkább jelképes a gyermeknevelés "állásként" való elismerése: az összeg az öregségi nyugdíjminimummal egyezik meg, azaz 28.500 Ft havonta, amiből még nyugdíjjárulékot is vonnak. (A legkisebb gyermek 3 éves korától 8 éves koráig jár, feltéve, hogy a legnagyobb ezalatt nem tölti be a 18. életévét.) De legalább van, s ha már van, egy nagyobbacska bevásárlást fedezni tudunk belőle, s mégiscsak érezzük, hogy az állam méltányolja a gyermekvállalással járó többletterheket.
Szóval, összeszedtük az igényléshez szükséges papírokat és mind az öten felkerekedtünk egy budapesti kormányablakba, első ottani ügyünket intézni. A nyitvatartási idő rugalmassága (minden hétköznap 8-20.00-ig van félfogadás) eleve szimpatikus volt, s még jobban örültünk, hogy estefelé arra járva senki sem volt előttünk. Ráadásul a gyerekeknek kiképzett játszósarok is bevált, birtokba is vették azonnal. Külön tetszett, hogy az asztalka mellett a nemzeti trikolór színeiben voltak elhelyezve puffok a rajzolgatáshoz, kedves és nem otromba nemzeti öntudatot tükröz. (Talán kezdjük már kapizsgálni, miképp kellene pici kortól megerősíteni nemzeti önbizalmunkat.) Egy szó, mint száz az állam szebbik arcát fordította felénk. Igen, ilyennek szerettük volna Őt mindig.

Egyetlen aprócska gond volt csak: mikor kérdezték, mi járatban vagyok, három ablakocska mögül egyszerre értetlen arcok néztek rám. Főállású anyaság?! Gyermeknevelési támogatás?! Aztán egy kis tanakodás után az egyik tisztviselőnek felderengett valami, mintha már hallott volna ilyesmiről, keresett-kutatott, térült-fordult, s győzedelmesen előbányászott egy adatlapot. Meglepett a dolog, így kérdezgetni kezdtem az egyébként nagyon kedves dolgozókat: tényleg nem hallottak még erről?! És tényleg! Január elseje óta én voltam az első, aki ilyen ügyben járt náluk. Még egy külön sötétkék mappát is nyitottak, amire felcímkézték az új ügytípust, itt landolt az én magányos iratcsomóm.
Vajon a potenciális főállású anyák ismerik egyáltalán ezt a lehetőséget? Vagy az ellátás jelképes volta miatt nem tudják igénybe venni? Esetleg ilyen kevés már a három- és többgyermekes család? A kormányablakban töltött mintegy húsz perc elteltével, mikor már a nemzeti színű puffokról ugráltak fel-le az én kicsikéim, az egyik tisztviselő a gyerekek felé intve csak annyit mondott: most már értem, miért kell melléjük főállásban valaki. Nekem mondja..!