Tegnap este forralt bort szopogatva egy Pest közeli kisváros főterén lézengtünk. A gyerekek futkostak, majd eltűntek egy bokor mögött, és néhány perc múlva egy helyes kislánnyal tértek vissza. A neve Bori volt, amit a kinézete egyáltalán nem támasztott alá: ugyanis hamisítatlan kínai arcocskája volt. Hét éves múlt, elmesélte, hogy szüleié a szemközti kínai étterem, ő pedig Budapesten tanul a kínai iskolában. Bori legrettegettebb tantárgya a kínai nyelv, „a tanító néni borzalmasan szigorú, utálom a kínait!"- háborgott morcosan. Elmesélte azt is, hogy szerelmes. Választottja Bence, egy szőke magyar fiúcska. A rántott húst nem ismeri, inkább "kínait" esznek. Életében már többször járt Kínában, nemrég Sanghajban a nagymamájával is találkozott. Ömlött belőle a szó, s csak néha keresgélte a magyar kifejezéseket. Elmondott egy kínai versikét, elénekelt egy magyar éneket.
Lenyűgözve és kíváncsian (a gyerekek némi féltékenységgel) hallgattuk a beszámolót. Mikor kifogyott Boriból a szufla, megkérdeztem, hogy akkor ő most vajon kínai-e vagy magyar? Gondolkodás nélkül jött a válasz: „Hát persze, hogy magyar!” Ez lenne a nemzethez tartozás relativizmusa?

Aztán elgondolkodtam, vajon külföldre távozott barátaink és ismerőseink gyerekei mit mondanak majd néhány év múlva egy idegen városka főterén?