A szüleimről szeretnék írni. Arról a két emberről, akikből rejtelmesen kiszakadtam, s akik egyedüliként a világon a kezdetek kezdetétől szerettek. Jövőre mindketten hetven évesek lesznek. Tisztán emlékszem évekkel ezelőtt meghalt nagyapám 70. születésnapjára. Hatéves gyerekfejjel és nagyszülői kontextusban mindez természetes volt, tisztes öregséget, ősz hajat, nagyothallást és szeretetreméltó bölcsességet jelentett. Most, szüleim esetén mindez elfogadhatatlan! Az ÉN anyukám és az ÉN apukám egyszerűen nem öregedhetnek meg!

Persze, kopnak az ízületek, szaporodnak a ráncok, de Ők ugyanazok: a két előttem járó, akik saját létükkel takarják előlem az élet legbizonytalanabb bizonyosságát: a mulandóságot. Tavaly, 96 évesen elrepült nagymamám sírja mellett állva apukám kimondta a fájó igazságot: elmentek mind az előtte járók, ő a család rangidőse.
Azóta is, újra és újra belém hasít ez a csupasz, rideg tény. És mégse tudom kifejezni, mit is jelentenek nekem, aki velük együtt szintén előreléptem a generációk mozgó rendjében. Hisz észrevétlen, lassacskán elértem azt az időt, mikor már az utánunk jövőkért és még (remélem nagyon sokáig!) az előttünk járókért is felelősséggel tartozom. De ott bent, egészen mélyen ugyanaz maradtam: a szüleim szeretetével otthonossá párnázott burokban élő gyerek. Hogyan is lehetne mindezt megköszönni és elmondani nekik? Hiszen az ember nem mond ilyeneket a szüleinek...