Bár őseim között bábművészekben erős a felhozatal, én gyerekkorom óta irtózom minden fajta kézre húzható izétől. Így aztán szorgalmas ködösítésemnek köszönhetően Királykisasszony előtt sikerült titokban tartanom a bábok titokzatos világának létezését egészen mostanáig, amikor valahogy szagot fogott, gondolom az oviban köpött neki valaki (az óvoda negatív hatásait felmérni se lehet, míg az ember a saját bőrén meg nem tapasztalja). Mivel a négy napos ünnepet a „gyermekeivel törődő anya” szerepében szándékozom eltölteni, délelőtt vettem egy nagy levegőt, felhívtam a Budapesti Bábszínházat, s mit ad Isten, pont két jegy akadt a délutáni Csipkerózsa előadásra.

Királykisasszonnyal lázas készülődésbe kezdtünk, nylon harisnya (huh, augusztus óta nem szőrtelenítettem a lábam, épp ideje volt!), szoknya, nyaklánc, parfüm, majd fenékbillegetés az Andrássy úton. Attól eltekintve, hogy a színházba lépve olyan szag fogadott, mintha egy pöcésautó-dzsemborira érkeztünk volna, a délután majdnem felért egy flow-élménnyel. Az előadásnak nem sok köze volt a bábhoz (csak a rend kedvéért húztak időnként kézre-lábra valami bábra emlékeztető rongydarabot), inkább a Csipkerózsika zenés-táncos-énelkős verziójával kényeztethettük magunkat. A darab élvezeti értékéből még az se vont le sokat, hogy hamar kiderült, a bábművészek egyáltalán nem tudnak zenélni, táncolni és énekelni sem. Ha akarjátok látni a mese anti-disney feldolgozását, akkor a bábszínházban a helyetek. Nincs benne habos-babos giccsparádé, a díszlet prózaian egyszerű, de szemet gyönyörködtető, s remekül passzol hozzá az ötletes koreográfia.  A zene valószínűleg nem egy minőségi csúcstermék (nem vagyok egy vájt-fülű, úgyhogy bocs, ha mégis az, csak nem vettem észre), ám a célnak pont megfelel, könnyen emészthető. A darab hemzseg a gyönyörű gegektől, épp annyi a szóvicc és a helyzetkomikum, amit még jól esik befogadni. Csipkerózsától fényévekre lakik a Barbie-ideál, hatalmas fenekének és durung lábainak bájos látványát csak tovább fokozza az otthonosan viselt teszkógazdaságos pizsama. Egyébként az egész mesében a legjobb csaj a gonosz tündér (engem sajnos rettenetesen emlékeztetett Anettkára). Az ifjú hercegből hiányzik minden herceges: az agya éjsötét, a jelleme, mint egy óvodásé, ronyózik mindentől, s még azt is bevallja, hogy nem is tud csókolózni (szerencsére kiderül, hogy mégis, így megmenekül Csipkepalota). Mindezek dacára nagyon szerethető jellemek és igazán megérdemlik a boldogságot. A katarzisnál kicsit megijedtem, hogy minden átfordul rózsaszínbe, de nem, ezt is megúsztuk (nem árulom, el hogyan, nézzétek meg magatok). Az egész darab nagyon mértéktartó, nem viszi túlzásba a bénáskodást sem, valahogy minden pont a helyére kerül.