FACEBOOK 
RSSValamikor réges-régen egy baráti családhoz mentem babalátogatóba. Miután megcsodáltam a néhány hónapos tündérkét, egy széket húztam magam alá, s épp amikor ráhuppantam volna, az ifjú apa rám kiáltott: "Ne ülj rá, mert véres, a szülés óta még nem volt időnk lemosni!"
Nagyjából ez volt az első alkalom, amikor az otthon szülés véres valóságával találkoztam. Nem mondhatom, hogy azonnal rápörögtem a témára.
Most, évekkel később, waldorfos anyukaként az otthon, vagy nem otthon szülés kérdésben nagyon kikupálódtam.
Ovis körökben ez a téma nagyjából olyan hétköznapi, mint annak a megvitatása, kinek melyik mosószer mossa a legtisztábbra a frottírzoknit (megjegyzem, hogy egy valamire való waldorfos nagyjából olyan gyakran pottyant el egy gyereket, mint amilyen gyakran más halandó nagymosást rendez). Amúgy szerintem, ez a normális hozzáállás. Ha nem ismerném a háttérben húzódó drámai eseményeket, akkor azt mondanám, hogy ami ma Magyarországon ez ügyben zajlik, az vihar a biliben. Egész egyszerűen természetellenesnek tartom azokat az intenzív érzelmeket, ami az otthon szülés kérdését körbelengi. Mert egy normális világban a szülő nő szíve-joga, hogy eldöntse, hol, kivel, milyen körülmények között szeretne szülni. S ha egy társadalom nem idióta, akkor alkalmazkodik a különböző igényekhez, és majd belegebed, hogy ezekhez a feltételeket biztosítani tudja. De most nem a kérdés politikai-társadalmi hátterét akarom ostromolni, s a szakmájukat féltékenyen őrző, szemellenzős orvosokra sem kiáltok halált.
Most, évekkel később, waldorfos anyukaként az otthon, vagy nem otthon szülés kérdésben nagyon kikupálódtam.
Ovis körökben ez a téma nagyjából olyan hétköznapi, mint annak a megvitatása, kinek melyik mosószer mossa a legtisztábbra a frottírzoknit (megjegyzem, hogy egy valamire való waldorfos nagyjából olyan gyakran pottyant el egy gyereket, mint amilyen gyakran más halandó nagymosást rendez). Amúgy szerintem, ez a normális hozzáállás. Ha nem ismerném a háttérben húzódó drámai eseményeket, akkor azt mondanám, hogy ami ma Magyarországon ez ügyben zajlik, az vihar a biliben. Egész egyszerűen természetellenesnek tartom azokat az intenzív érzelmeket, ami az otthon szülés kérdését körbelengi. Mert egy normális világban a szülő nő szíve-joga, hogy eldöntse, hol, kivel, milyen körülmények között szeretne szülni. S ha egy társadalom nem idióta, akkor alkalmazkodik a különböző igényekhez, és majd belegebed, hogy ezekhez a feltételeket biztosítani tudja. De most nem a kérdés politikai-társadalmi hátterét akarom ostromolni, s a szakmájukat féltékenyen őrző, szemellenzős orvosokra sem kiáltok halált.
Sokkal jobban érdekel az ügy lelki oldala. Szerencsére ma már nem megkérdőjelezhető tény, hogy a szülés és a szülés utáni "aranyórák" milyen fontosak az anya és a baba szempontjából egyaránt. Az anya számára zökkenőmentesebb elfogadni, hogy az a kis lila béka, aki ott pislog a hasán, örökre az ő felelőssége, és (a szavaidat idézve kedves Babamama kommentelő) a szívét ezentúl kívül hordja. A csöppség meg könnyebben dolgozza fel reflektor fény és hideg idegen kezek nélkül az anyai karban, hogy vége a kilenc hónapos brűgölésnek, s innentől fogva az élet nem csak játék, móka és kacagás. Az életre ráhangolódni sokkal könnyebb egy pihe-puha mamán, cicivel a szájban. És ugye hallottatok biológia órán Konrád Lorenz-ről és az ő kiskacsáiról? No, ez sokak szerint (és miért is ne?) a babáknál is működik, csak egy kicsit szofisztikáltabban. Talán Leboyer francia orvos neve sem hangzik teljesen ismeretlenül számotokra. Az ő életműve, az un. "gyöngéd születés", ami nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a baba nyugodt körülmények közt, lehetőleg orvosi beavatkozás nélkül, csendben, félhomályban születik meg, és utána édesanyjával bőrkontaktusban maradva kezdi meg földi pályafutását. Az így született gyerekek egy vizsgálat szerint a későbbiekben ugyan se szebbek, se okosabbak nem lettek hagyományos körülmények között született társaiknál, viszont sokkal magabiztosabbnak és kiegyensúlyozottabbaknak mutatkoztak a hétköznapokban (a forrást ne kérdezzétek, még valamelyik gyermeklélektan órán hallottam a régi szép időkben).
Minden anyának magának kell eldöntenie, milyen körülmények között tudja megélni az első órák tökéletes összhangját újszülöttével. Én például kórház-hívő vagyok. Dependens személyiségként nagyobb biztonságban érzem magam, ha megmondják nekem, mi a tuti. Másrészt egész egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy paprikáskrumpli megfőzése és a budi kisikálása közt megszülök egy gyereket, megrázom magam, és este már az új jövevénnyel.pancsiztatom a többi gyerekemet. Amikor Ketteskét hazahoztuk a szülészetről, emlékszem, nem hogy a kiságy nem volt összeszerelve, de akkora disznóól fogadott, hogy nem találtam egy fél négyzetmétert, ahová letehettem volna a kisbabát. Még elképzelni is horror, ahogy a helykereső hadműveletet nem egy mózeskosárral, hanem a köldökzsinóron magam után rángatott gyerekkel bonyolítom le. Bár én egy konzervatív kórház vaskalapos doktornőjénél szültem, mégis mind a négy szülésem csodaszépre és kifejezetten vidámra sikerült. Az aranyóráinkat meg akár egy pszichológiai tankönyv lapjairól is előrángathatták volna. Lehet, hogy mázli kérdése az egész: mindannyiszor a szülőszobán csak én lézengtem, az éppen aktuális apuka fogta a kezem, a szülésnél egy csupaszív többször szült orvosnő segédkezett, és a csecsemős nővérek olyan nagyon tuskók voltak, hogy öt napig hozzám se szóltak, így hát se engem, se a gyerekemet nem háborgatták Főleg a hátrányos helyzetű sokadikak nagyjából ezt az öt napot kapták belőlem, amit tökéletes összhangban csak egymásra figyelve együtt tölthettünk.
Más anyák lehet, hogy irtóznak a kórházi környezettől és az összhangot otthon, családi körülmények között tudják megélni. A jelenlegi helyzetben nagyon sajnálom őket, mert sokan felelőtlenséggel vádolják őket, retteghetnek, mi lesz, ha mégis kórházba kell menniük, és állandó céltáblái a társadalmi környezetnek.
A megoldást csak az jelenthetné, ha egy olyan elfogadó, szükség esetén rendelkezésre álló orvosi intézményhálózat kiépülne, ami megadná az otthon szülni kívánók számára a biztonságot. És a kórházak is kicsit lazíthatnának: kevesebb protokoll, beavatkozás csak vészhelyzetben, a szülő nő partnerként kezelése...
Mert nehogy már ezen múljon, hogy egészséges, vagy lelkileg zombi gyerekeket szülünk!
Zafirma
A megoldást csak az jelenthetné, ha egy olyan elfogadó, szükség esetén rendelkezésre álló orvosi intézményhálózat kiépülne, ami megadná az otthon szülni kívánók számára a biztonságot. És a kórházak is kicsit lazíthatnának: kevesebb protokoll, beavatkozás csak vészhelyzetben, a szülő nő partnerként kezelése...
Mert nehogy már ezen múljon, hogy egészséges, vagy lelkileg zombi gyerekeket szülünk!
Zafirma
